Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A sóügy hivatalnoksága Magyarországon a XVIII. században / 225–290. o.

A SÓÜGY HIVATALNOKSÄGA MAGYARORSZÁGON 227 A területi kialakulás A hivatalszervezet alakulása a felszabadító háború korszakában A sóhivatalok személyzetének sorsa szorosan kapcsolódik a hivatali hálózat kialakulásához és fejlődéséhez. Erre vonatkozólag az eddigi irodalom kevés, bár Bakács István tanulmányán kívül

8 Takáts Sándor

9 és újabban Nagy István

1 ° munkáiban találhatók erre vonatkozólag adatok. A sóállomások történeti fejlődését eddig globálisan nem kísérelték meg kifejteni, s ezért itt - a legszűkebbre összevonva - meg kell kísérelnünk ennek áttekintését. A források nem hiányoznak; némi problémát jelent azonban azoknak gyakran ellentmondásos volta, különösen a XVII. és XVIII. század fordulója körüli évtizedekben. A XVII. században a sóhivatalok száma Magyarországon kevés: ezek egy része bizonyára még a XVI. századra nyúlik vissza. A bécsi béke korából ismerjük a pozsonyi, győri és komáromi sótisztek neveit: bár ezek németek, öntudatuk és viseletük magyar. Valószínű, hogy ebben a korban a csonka országterületen csak a Duna vonalán van rendes sóhivatali hálózat. Fent, az északkeleti országrészben levő Sóvárt a Soós-család birtokolja és művelteti királyi hűbérként a Szepesi Kamara ellenőrzése alatt; majd a salzkammerguti fősóhivatal terjeszti ki rá befolyását.

1 * Erdélyben, a fejedelmi hatalom alatt a sóhivataloknak már kialakult szervezete van.

12 A helyzet a török elleni felszabadító háborúk idején alapvetően változik meg. Erdélyt leszámítva, amely saját szervezetét az 1687-es bevonulás után is megőrzi, a sóügy a magyar területeken, de különösen a visszafoglalt régióban egészen új szervezeti formát kap, s ezen a nádori sókereskedés rövid kísérlete sem sokat változtat. A fejlődés az 1690-es évek elején indul meg; néhol azonban már az 1680-as évek végén. A régi királyi Magyarország sóhivatalairól kevés az adatunk, de valószínű, hogy Pozsony, Győr és Komárom állomásai a XVII. század kezdetétől szakadatlanul fennállottak. Problematikusabb az észak-nyugati Felvidék megyéinek kérdése: itt néhány megyében a lengyel só szabad kereskedelme is engedélyezett, így a sóhivatali szervezet fejlődése akadályozott. A sóhivatalok ugyanis, mint a sóregále területi szervei, kimelkedő fontosságú királyi hivatalok, funkciójuk feltételezi a kötött sóforgalmat. 8

Bakács István: A sómonopólium Magyarországon III. Károly korában. Századok 1933. 627-637. o. és Buschmann, Johann Ottokar: Das Salzmonopol ín Österreich. Wien 1896. 9 Takáts S.: A dunai hajózás. . . MGtSz 1900, 289—304, o. és uő.: A magyar kir. sóhivatalok bevétele 1720-1724. MGtSz 1903. 431-432. o. I °Nagy L, i. m. 32-33., 103., 114-116., 143-144., 164-165. o. és Sinkovics L: Esterházy Pál nádor és az erdélyiek kereskedelmi társasága. Bp. 1937. II Takáts S.: A dunai hajózás. . . MGtSz 1900. 296-301. o. Az osztrák szakirodalom Sóvár függőségét a XVII. század derekán nem emlegeti, csak a XVII. századi végit. L. Haag M.: Das oberösterreichische Salinenwesen. Diss. Wien 1951; Schraml: i. m. 191-194. és 210. o.; nincs nyoma sóvári alkalmazottaknak a Reformierte Ordnung des Saltzwesens zu Gmundten. 1655-1656 c, a státusra is kiterjedő' eredeti kéziratos összeállításban sem, mely a Bratislava, Universitná Kniznica Kézirattárában Ms 770. jelzet alatt található (fol. 989-994.) 12

Ember Gy.: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig. Bp. 1946, 509-513. o. 5*