Levéltári Közlemények, 50. (1979)
Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete: I. rész / 163–173. o.
168 BENDA KÁLMÁN olvasó előtt, hol található az irat eredetije, és hogy egyáltalában a közlés az eredetin vagy másolaton, és ez esetben mikori másolaton alapul. Megbízhatatlanok maguk a szövegek is. A forrásközlés módszere lényegében a népszerű kiadványokhoz igazodott; nemcsak a betű szeiinti, hanem az ejtéshez igazodó hűséget is elvetették, a szövegek helyesírását sablonosán modernizálták, átírva a tájnyelvi formákat, sőt a kiadónak joga volt helyenként ,javítani" a szövegen, ami az önkényes változtatásoknak tág teret engedett. Emellett a nehezen olvasható részeket nemegyszer megjegyzés nélkül kihagyták, vagy egyes szavak esetében valamit a helyükbe írtak. A forrásközlő ilyen jogai idővel nemhogy csökkentek volna, de még gyarapodtak is. Az 1861-ben megjelent XVI. századi 400 magyar levél c. kiadvány igaz, hogy a dátumokat nem oldja fel, a levelekhez semmilyen megjegyzést, magyarázatot nem fűz — viszont, ha következetlenül is, de betűhíven közli a szöveget. Tízennyolc évvel később ugyanez a szerző közreadja a Magyar hölgyek leveleit, s a történeti forráskritikában tett előhaladása jeléül a levélszövegeket „átjavítja". A technikai segédeszközöket a legtöbbször hiába keressük: a keltezés kivetítése, a regeszta (ami pedig, láttuk, Prayék korában már kötelező volt) majd mindenütt hiányzik, névmutató pedig csak elvétve, kivételesen készült a kötetekhez. Az akadémiai kiadványok módszertelensége ellen már az 1870-es években elhangzottak az első bíráló megjegyzések, főleg az ekkor még az Akadémián kívül álló középkorú nemzedék, Knauz Nándor, Kubínyi Ferenn, Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor és Pauler Gyula részéről, de minden eredmény nélkül. „Editióinknak olyanoknak kellene lenni, mint a herbáriumoknak — mondotta Salamon Ferenc —, ahol az ember az egész anyagot szortírozva találja, holott az most nem annyira herbárium, mint szénaboglya." Egyes, nem akadémiai kiadványokban már fokozottabb gondosság, a szövegek válogatásában, közreadásában, jegyzetelésében igényesebb felkészültség jelentkezik, — az Akadémia kitart korábbi módszere (módszertelensége) mellett. A tervszerű forráskutatás és átfogó publikáció nem valósult meg, elsősorban éppen az Akadémia magatartása miatt. Az abszolutizmus korában indított sorozatok fokozatosan abbamaradnak (nagy időközönként csupán egy-egy kötet ha megjelenik), az új szemlélet jegyében fogant kiadványok pedig nem illeszkednek sehová. Továbbra sincs egységes irányítás vagy a kutatás egészét átfogó elvi szempont, a tudósok pusztán egyéni hajlam vagy érdeklődés alapján foglalkoznak ezzel vagy azzal, ahogy a főúri családok, egyházi főméltóságok, törvényhatóságok, városok sűrű rajokban kibocsátott okmánypublikációi sem igazodnak semmilyen központi elképzeléshez. Alapvetően fontos források nemegyszer eldugott vidéki folyóiratok hasábjain jelennek meg, s a historikusnak tengernyi szétszórt nyomtatványon kell átrágnia magát, hogy a kevés lényegeset szem elől ne veszítse. Csodálkozhatunk-e rajta, hogy a szétszórt közleményeket senki nem tudja áttekinteni, s hogy előfordul, hogy ugyanaz a folyóirat ugyanazt az iratot két évtizeden belül háromszor, szó szerint azonosan leközli. Azt pedig már talán nem is kell említenünk, hogy a tudományos kutatás felső határa változatlanul 1711. A század végére azután kicsúszik az irányítás^az Akadémia, illetve a Történelmi Bizottság kezéből. Helyébe az 1867-ben alapított Magyar Történelmi Társulat lép. A Társulat körül csoportosul az új nemzedék, a fiatalok, akik már módszeres történeti képzésben részesültek, s külföldön elsajátították a korszerű forráskritikát. Különösen, amikor 1880-ban Ipolyi Arnoldot választják a Társulat elnöki székébe, a komoly fel-