Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete: I. rész / 163–173. o.

168 BENDA KÁLMÁN olvasó előtt, hol található az irat eredetije, és hogy egyáltalában a közlés az eredetin vagy másolaton, és ez esetben mikori másolaton alapul. Megbízhatatlanok maguk a szövegek is. A forrásközlés módszere lényegében a népszerű kiadványokhoz igazodott; nemcsak a betű szeiinti, hanem az ejtéshez igazodó hűséget is elvetették, a szövegek helyesírását sablonosán modernizálták, átírva a tájnyelvi formákat, sőt a kiadónak joga volt helyenként ,javítani" a szövegen, ami az önkényes változtatásoknak tág teret engedett. Emellett a nehezen olvasható részeket nemegyszer megjegyzés nélkül kihagyták, vagy egyes szavak esetében valamit a helyükbe írtak. A forrásközlő ilyen jogai idővel nemhogy csökkentek volna, de még gyarapodtak is. Az 1861-ben megjelent XVI. századi 400 magyar levél c. kiadvány igaz, hogy a dátumokat nem oldja fel, a levelekhez semmilyen megjegyzést, magyarázatot nem fűz — viszont, ha következetlenül is, de betűhíven közli a szöveget. Tízennyolc évvel később ugyanez a szerző közreadja a Magyar hölgyek leveleit, s a történeti forráskritikában tett előhaladása jeléül a levélszövegeket „átjavítja". A technikai segédeszközöket a legtöbbször hiába keressük: a keltezés kivetítése, a regeszta (ami pedig, láttuk, Prayék korában már kötelező volt) majd mindenütt hiányzik, névmutató pedig csak elvétve, kivételesen készült a kötetekhez. Az akadémiai kiadványok módszertelensége ellen már az 1870-es években elhang­zottak az első bíráló megjegyzések, főleg az ekkor még az Akadémián kívül álló közép­korú nemzedék, Knauz Nándor, Kubínyi Ferenn, Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor és Pauler Gyula részéről, de minden eredmény nélkül. „Editióinknak olyanoknak kellene lenni, mint a herbáriumoknak — mondotta Salamon Ferenc —, ahol az ember az egész anyagot szortírozva találja, holott az most nem annyira herbárium, mint szénaboglya." Egyes, nem akadémiai kiadványokban már fokozottabb gondosság, a szövegek válogatásá­ban, közreadásában, jegyzetelésében igényesebb felkészültség jelentkezik, — az Akadémia kitart korábbi módszere (módszertelensége) mellett. A tervszerű forráskutatás és átfogó publikáció nem valósult meg, elsősorban éppen az Akadémia magatartása miatt. Az abszolutizmus korában indított sorozatok fokozato­san abbamaradnak (nagy időközönként csupán egy-egy kötet ha megjelenik), az új szemlélet jegyében fogant kiadványok pedig nem illeszkednek sehová. Továbbra sincs egységes irányítás vagy a kutatás egészét átfogó elvi szempont, a tudósok pusztán egyéni hajlam vagy érdeklődés alapján foglalkoznak ezzel vagy azzal, ahogy a főúri családok, egyházi főméltóságok, törvényhatóságok, városok sűrű rajokban kibocsátott okmánypublikációi sem igazodnak semmilyen központi elképzeléshez. Alapvetően fontos források nemegyszer eldugott vidéki folyóiratok hasábjain jelennek meg, s a historikusnak tengernyi szétszórt nyomtatványon kell átrágnia magát, hogy a kevés lényegeset szem elől ne veszítse. Csodálkozhatunk-e rajta, hogy a szétszórt közleményeket senki nem tudja áttekinteni, s hogy előfordul, hogy ugyanaz a folyóirat ugyanazt az iratot két évtizeden belül háromszor, szó szerint azonosan leközli. Azt pedig már talán nem is kell említenünk, hogy a tudományos kutatás felső határa változatlanul 1711. A század végére azután kicsúszik az irányítás^az Akadémia, illetve a Történelmi Bizottság kezéből. Helyébe az 1867-ben alapított Magyar Történelmi Társulat lép. A Társulat körül csoportosul az új nemzedék, a fiatalok, akik már módszeres történeti képzésben részesültek, s külföldön elsajátították a korszerű forráskritikát. Különösen, amikor 1880-ban Ipolyi Arnoldot választják a Társulat elnöki székébe, a komoly fel-

Next

/
Oldalképek
Tartalom