Levéltári Közlemények, 50. (1979)
Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete: I. rész / 163–173. o.
A MAGYAR TÖRTÉNETI FORRÁSKIADÁS MÚLTJA ÉS JELENE 169 készültségű Fejérpataky, Thallóczy, Márki, Károlyi Árpád, Nagy Gyula nemzedék kezébe kerül az irányítás. Ettől kezdve a Társulat egyre élesebben száll szembe a sajátságos ellentmondásként a dilettantizmust védelmező Akadémiával, s a bírálat hovatovább nemcsak a szövegkiadási elveket érinti, hanem az egész forráskiadási politikát. 1885-ben a Társulat évi kongresszusának középpontjába a források gyűjtésének, kiadásának és kritikájának kérdését állította. A probléma előadói a fiatal Thallóczy Lajos és Fejérpataky László voltak. Referátumuk megérdemli, hogy ha csak vázlatosan is, de foglalkozzunk vele. Thallóczy a forrásgyűjtés és forráskiadás tervszerű irányításának szükségességét hangsúlyozta. Az Akadémia sorozatai „fényes bizonyságai a spontán kutatási vágynak — mondotta - , de nem látjuk az intéző kezet, mely irányt adna, mely kimutatná: erre az irányra ez az ember kell, ez még nincs átkutatva, tehát kezdjük meg ezt." Szervezett, rendszeres munkára van szükség, hogy felmérhessük a hazai és külföldi levéltárak anyagát; a legfontosabb forrásanyagot azután rendszeres sorozatban, „kútfőgyűjteményben" kell közreadni. A sorozat induljon az Árpád-korral és közöljön minden oklevelet. Ezt folytassák az Anjou-, Zsigmond-, Hunyadi- és Jagelló-kori okmánytárak. Mohács után az egységes okmánytár ágazzék speciális sorozatokra: egyrészt folytassák a már megkezdetteket, másrészt indítsanak újakat a történelem főbb megnyilatkozási területeinek megfelelően. A kutatás időhatárát 1849-ig kell kiterjeszteni, s a Reform-kornak és a szabadságharc iratanyagának kritikai közreadását a legelső teendők közé kell beilleszteni. Külön sorozatban javasolja közreadni a krónikákat, emlékiratokat és naplókat, valamint a kiemelendő történeti személyiségek levelezését és iratait. A kiadványok eleve megszabott gyűjtési és publikálási elvek alapján készüljenek. A szövegkiadási eljárás módozatait Fejérpataky László dolgozta ki a legapróbb részletekre kiterjedő aprólékossággal. Alapelvként leszögezte, hogy a források közreadásánál nem elegendő az alaki hűségre törekvés — a publikációnak a szöveg belső értelmét is vissza kell tükröznie. Másként szólva: a szerkesztő szedje rendbe a szöveget, küszöbölje ki az egykorú írásnak a központozásban, a nagybetűk használatában mutatkozó következetlenségeit, sőt össze-vissza voltát, jegyzetben egészítse ki a hiányokat, igazítsa helyre az értelmetlenségeket, oldja fel a rövidítéseket és dátumokat, tisztázza az irat vagy levél létrejöttének külső és belső körülményeit, derítsen fényt az író személyére és az általa felhasznált forrásművekre. A szövegek közlésére koronként és nyelvenként pontos útmutatást dolgozott ki: magyar nyelvű iratoknál 1550-ig a betűhív közlést, azontúl a nyelvi és kiejtési sajátságok megtartásával modern átírást javasolt, latin szövegeknél pedig minden korszakra a humanista helyesírás átvételét indítványozta. Ha talán egyes részletkérdésekben nem is értünk egyet a javaslatokkal, a lényegben mai napig helytállóan jelölték meg a forráskiadványokkal kapcsolatos elvi és módszertani követelményeket. A kongresszus elfogadta a javaslatokat, a tudományos gyakorlatba azonban csak lassan, fokozatosan mentek át, s évtizedekre volt szükség, míg az Akadémia is elfogadta. A történelmi forráskiadványok ennek megfelelően nagy színvonalkülönbségeket mutatnak fel. A Thallóczy, Barabás Samu vagy Áldásy Antal szerkesztésében megjelenő okmánytárak megbízható szövegeket, a forrás megértéséhez és értékeléséhez fogódzókat nyújtó magyarázó jegyzeteket adnak, mellettük azonban tovább élnek a dilettantizmus kiáltó példái, Leghosszabb életük az Akadémia Monwnenta sorozatában volt, utolsó képviselői
