Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete: I. rész / 163–173. o.

A MAGYAR TÖRTÉNETI FORRÁSKIADÁS MÚLTJA ÉS JELENE 167 nek néhány kötetét kivéve) másfél száz év mozgalmas és fontos történetére vonatkozóan csak szórványosan közreadott egyes iratok jelentek meg, főként a déli végvidékekre. A későbbi korból való kötetek sem illeszkednek valami nagyobb elképzelésbe, még a sorozatok elindításában is csupán a kutatók egyéni érdeklődése és témaválasztása szabott irányt, nem a szükségletek tervszerű fölmérése. Emiatt a lényeges és a lényegtelen szinte kötetenként változik, s ez magyarázza a sok feliben-harmadában abbamaradt nagy nekibuzdulást, a csonka sorozatokat, amelyek oly szomorú jellegzetességei az akadémiai forráskiadásnak. Jellemző az is, hogy az okleveles emlékek és hivatalos iratok közül csak a politikai és katonai vonatkozásúakat tartották közlésre méltónak. A historikusok nemesi, feudális múltszemléletével függ össze, hogy a paraszti tömegek élete, a városi, mezővárosi polgárság múltja csakúgy kívül rekedt az Akadémia érdeklődésén, ahogy a mezőgazdaság, bányászat, ipar vagy a szellemi áramlatok, a kulturális törekvések. Jellemző, hogy a magyarországi anabaptisták történetére vonatkozó iratokat a bécsi Akadémia bocsátotta közre, csakúgy, mint a segesvári jegyző, Georg Krauss roppant érdekes, de a szász polgárság szemléletét tükröző XVII. századi naplóját is. A kimaradt dolgokat azonban egy későbbi kor még pótolhatta volna. Súlyosabban esik latba a forráskiadványok módszertani fogyatékossága. A külföldi gyakorlatban ekkorra már kialakultak a történeti szövegközlés általánosan elfogadott szabályai. Ezek kötelező érvénnyel írták elő a tárgyra vonatkozó, lehetőleg teljes anyaggyűjtést és a megállapíthatóan leghitelesebb szöveg hibátlan közlését. Az akadémiai forráskiadványsorozat megindításakor közvetlen példaképül szolgáló Monumenta Germaniae Historica szerkesztői pl. oklevelenként megállapítják, hogy az iratot melyik nótárius írta, maga fogalmazta-e vagy diktálás után készítette, ki rajzolta rá a recognitio jegyét, vajon a monogrammá firmáivá van-e, szabad szövegezésű-e az oklevél, s szerkesztésekor felhasználtak-e más, korábbi kiadványokat; a közlés a pontos levéltári jelzeten kívül nem feledkezik meg az oklevél külső leírásáról, sőt a vonatkozó irodalom felsorolásáról sem. A magyar kiadványok szerkesztői mindezzel nem sokat bajlódtak, — -\z igaz, hogy négy-öt kiadványt is összeütöttek azalatt, míg német kollégáik egy kötettel elkészültek. A legtöbben még az anyaggyűjtés teljességét sem vették komolyan, ezért lehetőleg elkerülték a körülhatárolt témákra, való gyűjtést. Kedves műfajuk az volt, amikor belemarkolva valamely levéltár iratanyagába, abból egy sor, legtöbbször össze nem tartozó iratot kiragadtak, majd időrendbe rakva, minden megjegyzés nélkül kinyomtatták. A forrásokhoz leíró vagy kritikai megjegyzéseket fűzni vagy nem fűzni, az irat megbízhatóságát, létrejöttének körülményeit tisztázni, vagy ezzel mitsem törődni, a közlő tudományos szabadságához tartozott, ebbe az Akadémia nem szólt bele, ahogy azt sem kívánta meg, hogy pontos jelzetet adjanak. A Magyar Történelmi Tár-ban ilyen megjegyzéseket olvashatunk: a szerző „rövid pár napos Bécsben mulatása alkalmával" találta a levéltárban a közlésre bocsátott iratokat, s ugyanott a tárgyra még több is akad. Ugyanez a közlő azért nem tudta az iratok értékelését, sőt „helyes rendbe sorolását" elvégezni, mert éppen üdülésen lévén, könyvtárától és jegyzeteitől távol van. (MTT III. 119. o.) Ezekután nem lepődhetünk meg, hogy pl. az Árpád-kori Új Okmánytár kiadója még az oklevelek küllemét sem vizsgálja meg, s jóval későbbi durva hamisítványokat eredetiként közöl; hogy a XVI—XVII. századi történetírók művei előtti életrajzi bevezetések mindenről szólnak, csak szövegeik forrásértékét nem tisztázzák; hogy következetesen rejtve marad az