Levéltári Közlemények, 48–49. (1978)
Levéltári Közlemények, 48–49. (1978) - IRODALOM - Ress Imre: Andrija Radenić: Dnevnik Benjamina Kalaja 1868–1875. Beograd–Novi Sad, 1976 / 295–297. o.
296 Irodalom Kállay Béni 1868 és 1875 közötti belgrádi diplomáciai missziójának árnyaltabb bemutatására való törekvéssel elsó'ként Nikola Petrovió újvidéki egyetemi tanárnak a hetvenes évek elején publikált írásaiban találkozhatunk. Ennek az osztrák-magyar kiegyezéstől a nagy keleti válság kirobbanásáig ívelő korszaknak alapos megismerését viszont egy belgrádi történész, Andrija Radenic segítette elő Kállay belgrádi konzulsága idején vezetett naplója közzétételével, amelyet tartalmas és színvonalas bevezető tanulmánnyal egészített ki. A hat és félszáz oldalt kitevő diárium nem az irodalmi napló katagóriájáb» wmlltfté »Hwirti. A naplóíró azonban társadalmi állása és hivatali beosztása révén tudomására jutott adatoknak olyan tömegét regisztrálta, amely a korszak kutatóját az elmaradt olvasmányélményért is kárpótolja. A napló természetesen a Monarchia szerbiai és balkáni politikájának megismeréséhez elsődleges forrás, de a korabeli magyar pártviszonyok alakulását, különösen a Deák-párt bomlását és a Sennyey-féle konzervatív párt létrejöttének körülményeit is számos új adattal világítja meg, A korabeli szerb és horvát politikai élet jellegzetes figurái is sorra tűnnek fel a naplóban, akik közül a horvát Strossmayer püspök, az osztrák-magyar kiegyezést ellenző és délszláv összefogást hirdető föderalista irányzat nagyformátumú képviselője; az osztrák katonatisztből szerb ezredessé lett Oreskovic; a szerb hadügyminiszter Blaznavac - a kortársak által leginkább magyarbarátnak minősített politikus -, továbbá Svetozar Miletií, a legismertebb magyarországi szerb politikus és Joyan Ristié, a korszak kiemelkedő szerb diplomatája érdemelnek említést. A hatalmas adattömegből ismertetésünkben a számunkra talán legérdekesebb vonatkozást, a Monarchia kiegyezés utáni Balkán-politikájával kapcsolatos magyar elképzelések alakulását és módosulását kívánjuk részletesebben bemutatni. Erre a recenzeált napló a legautentikusabb forrás, hiszen Kállay a kiegyezés után kormányra kerülő magyar liberálisok bizalmasaként jutott Belgrádba. Az ambiciózus, több szláv nyelvet ismerő fiatalembert Eötvös József ajánlására Andrássy Gyula miniszterelnök segítette a Monarchia belgrádi főkonzulátusának élére, ahol - a balkáni nemzeti átalakulás egyik centrumában - a magyar nemzeti érdek szempontjából megfelelőnek ítélt politikát igyekezett érvényesíteni. így fordulhatott elő, hogy a hivatalosan a közös külügyminisztérium alá tartozó belgrádi főkonzul 1868 és 1871 között nem Beust utasításait követte, hanem Andrássy intenciói és saját meggyőződése szerint politizált. A naplóból kitűnik, hogy az Andrássy nevével fémjelzett magyar liberálisoknak a kiegyezés után a balkáni nemzeti átalakulásáról vallott elképzelései nem estek egybe a Monarchia hivatalos — a törökországi status quo fenntartására törekvő, de a birodalom esetleges balkáni területszerzését sem kizáró — külpolitikájával. A nemzeti eszme győzelmének megakadályozhatatlanságát valló magyar liberálisok felfogása szerint ugyanis elkerülhetetlen a dinamikus délszláv nemzeti mozgalom ostromának kitett európai Törökország felbomlása s ezért a korszerűtlen status quo politika helyett a nemzeti mozgalmak győzelmének természetes útját kívánták egyengetni, oly módon, hogy a Balkán nyugati felén a Monarchia védnökségével békés úton, egy szerb nemzeti állam létrejöttét segítsék elő. A naplóból egyértelműen és részletesen kiolvashatók azok a belpolitikai indítékok is, amelyek a szerbbarátságot indokolttá tették. A magyar liberálisok akiegyezés után a török birodalom várható felbomlása esetén minden formájában ellenezték a Monarchia balkáni expanzióját, amely elsősorban a török fennhatóság alá tartozó Bosznia és Hercegovina megszerzésére irányult, mert véleményük szerint ez a területgyarapítás a birodalom belső erőviszonyait éppen a dualizmussal szembenálló szláv nemzeti mozgalmak javára változtatná meg. Andrássy és főleg Kállay az 1860-as évek végén a dualizmust potenciálisan veszélyeztető horvát nacionalizmus balkáni törekvéseinek természetes ellensúlyozóját vélte Szerbiában megtalálni. Ebben az összefüggésebn már nem meglepő, hogy Kállay az 1860-as évek végén a szerb fejedelemségnek Boszniára és Hercegovinára való igényjogosultságát propagálta Belgrádban, amelynek diplomáciai úton való megszerzéséhez a magyar kormány támogatását is küátásba helyezte, hogy aztán 1870-ben a két tartomány majdan Szerbiának történő átengedésére konkrét szerződés megkötésére is ajánlatot tegyen. Ez a szerbbarát politika annak a nagyszabású koncepciónak jegyében fogant, amely a szerb nemzeti törekvések felkarolásával akarta Szerbia semlegességét az elkerülhetetlennek tartott orosz—osztrák-magyar háború esetére biztosítani, illetve az önálló balkáni államok létrehozása révén távlataiban a balkáni orosz befolyás megsemmisítésének feltételeit megteremteni, egyúttal pedig a délszláv nemzeti mozgalmaknak a Monarchia elleni irányvételét a szerb és horvát ellentétek állandósításával is paralizálni. Nagyon figyelemreméltóak a naplónak azok, az 1860-as évek végéről származó bejegyzései is, amelyek a kiegyezést létrehozó politikai garnitúrának a reakciós, udvari párttól való félelmét tükrözik. Ezek fényében az is világossá válik, hogy a szerb barátság nemcsak nagypolitikai célokat, ÜL a horvát
