Levéltári Közlemények, 48–49. (1978)

Levéltári Közlemények, 48–49. (1978) - Bölöny József: Közös miniszterek - horvát bánok - fiumei kormányzók, 1867–1918 / 123–164. o.

Közös miniszterek — horvát bánok - fiumei kormányzók (186 7-1918) 147 A legfőbb országos méltóságot mindvégig a nádor (palatínus) vagy bővebb elnevezéssel nádorispán (comes palatínus) töltötte be. Királyi négyes jelölés alapján választotta az országgyűlés. Tisztsége 1848 óta betöltetlen és az 1867: VII. tc.-ben a törvényhozás ís kimondotta a nádorválasztás elhalasztását bizonytalan időre. Rangban utána az országbíró (iudex curiae) következett, aki a nádor helyett az országgyűlés elnöke is volt és — újjászervezéséig — elnöke volt a Kúriának. Az országbírói méltóságot a kúriai elnöki tiszttől csak az 1884: XXXVIII. te. választotta el. Minden megkötés nélkül nevezte ki az országbírót a király a miniszterelnök ellenjegyzésével. A nádor és az országbíró után rangban Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok bánja (banus Croatiae, Slavoniae et Dalmatiae) következett (röviden: horvát bán), mint rangban harmadik országzászlós (1688: X. te. 1. §.). A horvát bán 1918-ig a legutóbb az 1868: XXX. tc.-ben szabályozott jogkört töltötte be és ezzel az autonóm országos kormányzat élén állott. 1868 óta miniszterelnöki ellenjegyzéssel nevezte ki a király. A nádor és az országbíró akadályoztatása esetében azonban nem a horvát bán helyettesítette őket, hanem a rangban utána következő negyedik nagyzászlós: a tárnokmester (főtárnokmester; tavernicorum regalium magister). Az 1723. évi országgyűlés határozata — heves vita után — kimondotta, hogy a főtárnokmester a fő országzászlósok közt ugyan a negyedik helyet foglalja el, de a nádor és az országbíró távollétében nem a horvátországi bán viszi az országgyűlési elnökséget, mint harmadik főzászlós, hanem a főtárnok, ki pedig rangban utána következik. A horvát bán személye tekintetében ősidőktől fogva fennállott második korlátozás és kinevezése vonatkozásában megkötés volt, hogy csak született magyarok közül nevezhette őt ki a magyar király (így az 1439: XXVI. és az 1492: VIII. te). Ez más szóval annyit jelentett, hogy nem lehetett kinevezni horvát bánná azt, aki a magyar állampolgárságot nem születésével szerezte meg, hanem csak később történt honosítással (honfiúsítással, indigenatus). Az egyetlen magyar országzászíósi méltóság, sőt hivatali állás volt, melynek betöltése ez alá a feltétel alá esett. 1868. november 23-tól 1918. október 29-ig a bán Horvát-, Szlavón- és Dalmátországokban az autonóm országos kormányzat élén állott (1868: XXX. te. 50. §.), tehát 1884 és 1918 között az egyetlen országzászlós volt, kinek méltósága nem vált puszta címmé, illetőleg nem korlátozódott egyes közjogi cselekményeknél teljesített feladatokra, hanem továbbra is országos főhivatalt töltött be. Kinevezése éppen ezért nem élethossziglan történt, hanem csak további elhatározásig, azaz felmentéséig. A horvát-szlavón kir. udvari kancellária 1869. január 31-én szüntette meg működését a kiegyezés folyományaként. A horvát-szlavón- és dalmátországi bánt a miniszterelnök (a törvény szóhasználatával: „a magyar királyi közös miniszterelnök") előterjesztésére és ellenjegyzésével nevezte ki a király (1868: XXX. te. 51 .§.).* A bán volt a központi államhatalom legfőbb szerve a társországok területén. Az 1868: XXX. te. 52. §-a, illetve az ezt a törvényt módosító 1873: XXXIV. te. 7. §-a megszünteti a bán korábbi katonai hatáskörét. Az utóbbi törvény 8. §-a értelmében *A törvény „ajánlatára" szóhasználatával szemben a kinevezési kéziratok kivétel nélkül az „előterjesztésére" kifejezést használják. 10*