Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 2. - FORRÁSKÖZLÉS - Balázs Péter: Viale Prela bécsi pápai nuncius jelentései a magyar forradalomról és szabadságharcról 1849-ben / 289–314. o.

\ VIALE PRELÄ BÉCSI PÁPAI NUNCIUS JELENTÉSEI A MAGYAR FORRADALOMRÓL ÉS SZABADSÁGHARCRÓL 1849-BEN Folyóiratunk előző kötetében tettük közzé Viale Prelä bécsi pápai nunciusnak a vatikáni államtitkárság számára küldött, a magyar forradalom eseményeire vonatkozó 1848. évi jelentéseit.* Most az 1849. évi magyar vonatkozású jelentésekből közöljük a legjellemzőbb részleteket. A nuncius sohasem rokonszenvezett a magyarországi liberális politikával és vezetőinek tevékenységét kezdettől fogva gyanakvással kísérte, majd az ellentétek fokozódó kiéleződésével félreérthetetlenül a Habsburg reakció oldalára állt. A magyar forradalomtól való elfordulása 1848—49 telén még határozottabbá vált. Míg az 1848. november végi jelentésben még Kossuth pártjáról („la fazione del Kossuth") az ír, 1849. áprilisiban a forradalom vezetőit már csak mint lázadókat („ribeíli" elnevezéssel) emlegeti. A jelentések alaphangját így 1849-ben, egészen Világosig a magyar forradalom leverésének óhaja adja meg. Sőt a nuncius olykor türelmetlen is az események alakulásával, mert véleménye szerint a császári csapatok hadműveletei a vártnál lassúbb ütemben haladnak. Ez magyarázza, hogy a jelentésekben gyakran találkozhatunk olyan császári katonai sikerekre utaló sorokkal, melyek végül ha nem bizonyultak is igaznak jói tükrözik annak a körnek vágyait, amelyből származtak, és melyhez, e hírek átvételének tanúsága szerint, a nuncius is közel állt. Ezért őszinte tisztelője Viale Prelä az ifjú uralkodónak, de állásfoglalásaiban szerepet játszik az, a nyilván a hazai egyházi reakció által is táplált meggyőződése is, hogy (amire különben semmi bizonyítékunk nincs) a forradalom győzelme Magyarországon egyházszakadást idézett volna elő, melyben a fő szerepet Horváth Mihály vezetésével a fiatal papság játszotta volna. Viale Prelä szemében ugyanis a magyar forradalom helyesen meglátott egyik láncszeme volt az európai felkelések sorának, amelyet ezért is el kell tiporni, de amelynek újraéledésétől és ennek kapcsán Európa népeinek megmozdulásától a nuncius még évek múltán is tartott; az 1850-es években kelt jelentései bizonyságai ennek. Még folytak a harcok az ország területén, amikor a császári fegyverek győzelmében szilárdan bizakodó nunciust már a „megbékélés", a pacifikáció várható nehézségei is foglalkoztatták. A forradalom leverését követően Viale Prelä kezdettől fogva elfordult a megtorlás brutális formáitól és Haynau visszahívásának és nálánál alkalmasabb személy Magyarországra küldésének szükségességét hangsúlyozta. Nem utolsó sorban azért, mert — miközben a forradalomban katonailag vagy politikailag kompromittálódott személyekre kiszabott büntetéseket (még a halálos ítéleteket is ideértve) jelentéseiben többnyire csak szárazon regisztrálja, egyetlen, az eljárást megbélyegző jelző nélkül, és ha azokat helyeslő szavakat sem írva le, de többnyire idézi a hivatalos bécsi informátorok által adott indokolást — azt is látnia kellett, hogy a megtorlás sodrába nem kis számmal katolikus egyházi személyek is bekerültek. A katonai és polgári hatóságok jogkörének tényleges kiterjesztésében ezek — kivált a főpapok — fölé, a nuncius már az egyházi főhatóságok jogkörének megsértését látta és az Egyház tekintélyét érezte veszélyeztetettnek. Ez az oka annak, hogy a jelentések ősztől oly bőségesen foglalkoznak a visszatérő állami és egyházi reakció által üldözött papi személyek ügyével, és miközben ezeknek a forradalom alatti magatartását mentegetni igyekszik, a nuncius jelentésében akaratlanul is érzékelteti a hazugságoknak, rágalmaknak és gyanúsításoknak ezt az áradatát és az általuk teremtett légkört is, mely a szabadságharc leverése után az egész országban elterjedt. Ahogy azonban helytelen lenne, ha ezen kompromittáltak tevékenységét magunk is a császári hatóságok hisztérikus gyanakvásának szemszögéből nézve, bennük valódi és veszélyes forradalmárokat, és a magyar forradalom elkötelezett híveit látnánk — akkor is, mikor valóságban esetükben többnyire inkább (és nem is szemrehányhatóan) még csak becsületes patriotizmus és emberi tisztesség vezette lépéseknek, vagy a kialakult politikai viszonyokból akkor logikusnak látszó, tévesnek csak később bizonyult következtetések (sokszor persze opportunizmustól sem mentes) levonásának, vagy egyszerűen egy alapjában udvarhű, de ügyetlen politizálásnak forradalmi tettként való megítéléséről van szó — ugyanúgy tévedés lenne Viale Prelänak érdekükben tett lépéseiben is a ma* Balázs Péter: Viale Prelä bécsi pápai nuncius jelentései az 1848. évi magyar forradalomról. Levéltári Közlemények XLIV-XLV. (1974)3-30. 1.