Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 1. - Ember Győző: Az Országos Levéltár száz éve, 1874–1974 / 13–47. o.

20 Ember Győző sőt maga az Archívum regni, a régi országos levéltár is, hatósági levéltárak voltak, amelyeknél az illetékességi és a gyűjtőkör nem jelentett problémát, az őket fenntartó és azokkal szervezeti kapcsolatban álló szerveknek és személyeknek az iratait vették őrizetükbe. Az új Országos Levéltár illetékességi és gyűjtőkörét nem jogszabályok állapították meg, hanem a gyakorlat alakította ki. Először az 1867-ben és az utána következő években végleg megszűnt nagy feudális kormányzati szerveknek, mégpedig a kormányzat mindhárom ága: a törvényhozás, az igazgatás és a jogszolgáltatás szerveinek levéltárait, illetve levéltáraknak is tekintett és nevezett irattárait vette át. Azután fokozatosan sor került a kisebb szervekre. Mindenekelőtt a kiegyezés előtti, szűkebb értelemben vett Magyarországon az ország egész területére kiterjedő illetékességgel rendelkező szervek iratai kerültek az Országos Levéltárba. De begyűjtötte olyan szervek anyagát is, amelyek az anyaországtól hosszabb-rövidebb ideig különállt, sőt önálló államként szerepelt országrészek fölött rendelkeztek teljes területi illetékességgel. Ilyen volt elsősorban Erdély. Láttuk, hogy a Bécsben működött erdélyi udvari kancellária iratai legelőször a magyar udvari kancellária irataival kerültek be az Országos Levéltárba. Ilyen volt továbbá a Bánát, valamint a neoabszolutizmus idején szervezett szerb vajdaság stb. Kivételt csupán Horvátország, illetve a horvát—szlavón—dalmát királyság jelentett, amelynek Zágrábban saj át országos levéltára volt. A begyűjtés hosszú ideig csak a lényegében 1867 előtti anyagra korlátozódott, később azonban, amikor a Levéltár már új palotájában működött, sor került az 1867-ben szervezett minisztériumokra, amelyek 32 évnél régebbi irataikat voltak kötelesek levéltári őrizetbe adni. Egy 1934-ben készült kimutatás szerint az első világháború után megszűnt Őfelsége személye körüli és horvát—szlavón—dalmát minisztériumok teljes anyagán kívül a Miniszterelnökség általános iratai 1910-ig, a Vallás- és közoktatásügyi minisztériumé, kevés kivétellel, 1895-ig, a Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumé 1888-ig, a Közmunka- és közlekedésügyi minisztériumé' 1885-ig, illetve 1888-ig, a Földművelésügyi minisztérium elnöki iratai 1894-ig, általános iratai 1914-ig, a Kereskedelemügyi minisztérium általános iratai 1899-ig, továbbá a Belügy- és a Pénzügyminisztérium anyagának kis része már benn volt az Országos Levéltárban. A kormányzati szervek iratain kívül más levéltári anyagot is gyűjtött az Országos Levéltár. De nem olyan módon, ahogyan az Akadémia történészei 1867-ben készített tervezetükben elgondolták. Nem az egyházi szervek, elsősorban a hiteleshelyek, nem a megyék és a városok, nem is a családok emelték ki szerves fondjaikból a — miként a tervezet megfogalmazta — „közjogilag, vagy különben a közérdekek szempontjából fontosabb okmányokat", hogy átadják azokat az Országos Levéltárnak. A proveniencia — abban az időben még sem fel-, sem el nem ismert — elvének ilyen megsértésére nem került sor. Az Országos Levéltár őrizetébe kerültek ugyan nem kormányzati szerveknek, különösen pedig családoknak és személyeknek teljes fondjai vagy levéltárai, amennyiben az illető szervek, családok és személyek vagy országos hatáskörrel és illetékességgel rendelkeztek, vagy pedig országos jelentőségűek voltak. Nagy mennyiségű ilyen, nem kormányzati jellegű anyagot vett át az Országos Levéltár, amikor 1934-ben a Magyar Nemzeti Múzeum megszüntetett Levéltára beleolvadt. Szerves fondokból kiszakadt és azokba vissza nem helyezhető egyes iratokat is gyűjtött az Országos Levéltár, amennyiben azok országos történeti forrásértékkel rendelkeztek.