Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Benda Kálmán: Egy új forrástudomány: a pszichografológia / 61–76. o.

Egy új forrástudomány, a pszichografológia 63 Még nagyobb végletek közt ingadozott az utókor véleménye. Hogy csak néhány szélsőséges megnyilatkozást idézzünk, Pogány József 1913-ban így írt róla: „Martinovics se hiú és erkölcstelen sarlatán nem volt, sem pedig a felhők világában járó reformer ábrándozó, hanem igenis egész ember és egész forradalmár... Alakjából nem szabad kicsonkítani se a tisztességet, se a forradalmiságot, mert mindkét csonkítás meghamisítaná alakját... Martinovics nem volt se kalandor, se egyszerű reformer, hanem igazi forradalmár, aki eszméit tettre akarta váltani."

6 Fraknói Vilmos viszont úgy vélte: „Martinovics Önző érdeke sugallatára hallgatott és cselekedett, az etika követeléseit teljes közönyösséggel megvetette, s egész egyéniségét, működését* erkölcsi felfogását az angol kriminalisták elnevezésével: a morál insanity-vel jelölhetjük."

7 Ha lehet, még sötétebb a Mályusz Elemér által rajzolt kép: „Egy kísérteties* fekete kámzsás alak tűnik fel, mintha a pokol küldte volna ezt a romlott atheista papot. A romantikus írók féktelen fantáziája tudott csak hozzá hasonló szörnyeteget leírni, s ő eleven valósággá lett, hogy elpusztítson mindent, ami magyar, hogy megsemmisítse a magyarság újjászületésének minden reményét."

8 Pár évvel később Fejtő Ferenc azonban már mindent másként ítélt meg. „Martinovics nem volt az ördög küldötte, hacsak a polgári állam eszméjét nem azonosítjuk az ördöggel. Nem volt még morál insanity sem, hacsak a fölvilágosodott abszolituzmus egész elméletét és gyakorlatát nem minősítjük erkölcstelennek. Az újabb magyar történetírás teljesen alaptalanul feketíti be személyét és szerepét. A dinasztia szolgálatában állott, de ezzel nem ártani, hanem használni akart, s nem rajta múlott, hogy nem használt a magyar társadalom fejlődésének. Egyéni, de ugyanakkor világnézeti mellőzésből lett forradalmár. Hitt eszményeiben, ha méltatlanul is szolgálta őket, de gyarlósága nagyon is emberi gyarlóság volt. Erényei egy géniusz erényei."

9 Ki volt hát Martinovics? Önző karrierista vagy az eszmék hősi megszállottja, ügyeskedő sarlatán vagy nagyműveltségű tudós, cselszövő, jellemtelen kalandor, nyílt sisakkal harcoló forradalmár vagy a körülményekkel okosan megalkuvó politikus? Csupa olyan kérdés, amelynek eldöntése nem érdektelen, s amiről az írásnak többet vagy kevesebbet él kell árulnia. Az írás, sőt írások

10 vizsgálata a vártnál többet hozott. Nemcsak azt állapította meg, hogy Martinovics rendkívüli akaraterővel, óriási munkabírással és kitartással rendelkezett, hogy szellemi képességei elsőrendűek voltak, kitűnő memória, intelligencia és széles körű tudás jellemezte, hanem azt is. hogy szuggesztív egyéniség volt, mindig kész debatter, aki az embereket könnyen meg tudta érveivel nyerni. Szenvedélyes és makacs volt, mérhetetlenül nagy volt benne az ambíció, mindenáron érvényesülni akart, még ha ez mások rovására történik is. Karrierista volt, hiú, gőgös és önhitt, s elgondolásaihoz mániákus .következetességgel ragaszkodott. Mindezt lényegében már a kortársak is észrevették, a pszichografológiai vizsgálat azonban ennél meszebb ment, amikor a jelenségeket kiváltó okokra is rá tudott mutatni. Idézzük Rákosné Ács Klára véleményét: „Egyénisége kezdettől fogva labilis volt. 1791—92-es iratai

11 azonban már azt mutatják, hogy gyönge a szeme, változó 6 Pogány J.: Martinovics és a magyar intellektuelforradalom. Szocializmus 1913/14. 7—9. 1. 7 Fraknói V.: Martinovics élete. Bp., 1921. 211—212. 1. 8 Mályusz E.: Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Bp., 1926. 141.1. 9 Fejtő F.: Martinovics. Szép Szó 1936. II. 126—127.1. 10 A vizsgálat alapjául szolgáló iratokat nem sorolom fel, mindet A magyar jakobinusok iratai I—

III. kötetének alapján válogattam ki. 11 Martinovics 1755-ben született, 1792-ben tehát 37 éves volt.