Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 2. - IRODALOM - Glatz Ferenc: Fejér megyei történeti évkönyv 5. Szerkesztő: Farkas Gábor. Székesfehérvár, 1971. / 431–433. o.

432 Irodalom „szabad királyi város" jogait, de a normális városi élet csak 1711 után indult meg. A szerző elsősorban a városi levéltár iratanyagára támaszkodva felsorolja a század első fele szabad királyi városának igazgatási funkcióit, elmondja hatáskörüket s a kérdés országos vonatkozású irodalmára támaszkodva tesz utalásokat arra is, melyik tisztséget, funkciót tekinthetjük a korban elterjedtnek. A szinte már didaktikus, igen hasznos áttekintést jól egészítik ki a szerző társadalomtörténeti szempontjai. Igen figyelemre méltók a 18. századról alkotott képünk miatt is a város és a felettes szerv (először a Hofkámmer, majd a Helytartótanács) levelezésének elemzése. Ez mutatja a század megítélésének alapproblematikáját: a fejlődést elősegítő centralizációs törekvések az európai mintát követő központi kormányszervek kialakítása stb. nem mindig a magyar érdekeket szolgálták. (A szerző pl. szépen kimutatja, miként igyekszik a Hofkammer, majd a Helytartótanács a városi életet mind inkább ellenőrzése alá venni.) A 18. századi városi gazdálkodás története köréből Kállay Istvánnak két tanulmányát kell először említenünk. Mindkettő a városi és az Országos Levéltár anyagaira támaszkodik s fő jellemzője, hogy a szerző által kidolgozott, a 18. század gazdasági fejlődés egészére vonatkozó koncepció részmegállapításait hallatlanul gazdag anyag felsorakoztatásával dokumentálja. Az első írás a fehérvári haszonvételeket tárgyalja 1688—1790 között. Mint a.tanulmányból kitűnik, ezek legtöbbjét a török kiűzésétől a szabad királyi város státusz elnyeréséig (1703) a város a kamarától bérbevette, majd később közvetlen formában gyakorolta. A szerző a városi bormérést, ser- és szeszfőzést, valamint azok mérését, a húsmérést, őrletést, téglaégetést, kőbányászatot, salétromfőzést részletezi. Az igen sok mindennapi életből vett példákkal illusztrált leírások túlmennek e haszonvételek szűkebben vett bemutatásán, kitérnek közben igazgatási kérdésekre, az ezekkel összefüggő s a tanulmányt kétségtelenül „fűszerező" jellemző esetekre is. Sőt utalások révén a korabeli egész városi gazdálkodásra .is kitekintést kaphatunk. A század annyit vitatott kérdései közül a fehérvári helyzet.' a „gazdasági elnyomás" vagy „fejlődés" problematikájához kapcsolódik, egyértelműen bizonyítja a század második felében mutatkozó városi gazdálkodás izmosodását. (Külön szeretnénk felhívni a figyelmet a városi kamarási számadások igen sokat eláruló közlésére.) Ugyanakkor a szerző a tanulmány végén meg is fogalmazza megítélésünk szerint a kutató következő, kérdését: mi húzódik meg amögött, hogy e fejlődés mégsem volt olyan volumenű, hogy akár a helyi piac telítettségét biztosítani tudta volna? Mi annak az oka, hogy noha „a termelés növelhető lett volna", ennek üteme mégsem volt kielégítő? A másik, már említett tanulmány a 18. századi vásári bíráskodást tárgyalja. Leírja, miként szerezte meg a város a vásártartási jogot ismét, sőt vásárolta meg az évi 5. vásár tartásának jogát is, majd utalva a fehérvári vásárok jelentőségének a kelet-nyugati kereskedelemben és a városi gazdálkodásban, részletesen leírja a vásárbíró hatáskörét, a vásárbírósági eljárást (szembesítés, tortúra, a már akkor is igen jelentős számú „gyanúsítás"), a büntetés rendszerét (mi lehetett enyhítő vagy súlyosbító körülmény, milyen típusú büntetéseket szabtak ki és miért) majd a két leggyakrabban előforduló bűnesetre, a lopásra és a paráznaságra hoz igen részletezve adatokat. Mint már nyilván az itt említettekből is kitűnik, a tanulmány Bónis Györgynek a fővárosi bírósági gyakorlatról írott munkájához hasonlóan a 18. századi joggyakorlathoz igen sok adatot tár fel. Balázs László „100 éves harc az ácsai uradalomért" című tanulmányában ismerteti azt a hosszú peres küzdelmet, mely a török kiűzése után nem volt egyedülálló az ország történetében: a volt birtokhatárok ismerete a 150 év alatt elmosódott, s ezt nemegyszer akarták kihasználni földesuraságok, hogy új birtokokat szerezhessenek. Balázs László igen gazdagon adatolt, de ezért talán kissé nehezen is áttekinthető írásában leírja: Ácsa és Alcsut elszegényedő nemessége mint harcol a 18. század első felében az igényeikkel jelentkező új földesurakkal (a pálosokkal, majd Újváry végül a birtokot megvevő Schmiedig ellen). A harc több mint fél évszázadig tart, melynek során a volt curiális nemesek vagy jobbágysorba süllyednek, vagy elvándorolnak. A harcot befolyásolja a században oly gyakran fel-fellángoló katolikus-protestáns összecsapás és a német lakosság betelepülése. A volt magyar lakosságú Ácsa német nemzetiségűvé válik, s, itt a protestánsok is kisebbségben maradnak, míg Alcsut megmarad magyarnak és reformátusnak. A „Közlemények" c. rovatban három kisebb írás kapott helyet. Alaposságával és részletező kidolgozottságával tűnik ki Szilárdfy Zoltán ismertetése egy Ercsiből a 19. század első feléből származó délszláv képes ponyvairatról. A hazai illyrek (rácok) történetéhez (különösen a kor nemzetiségeinek gondolatvilágához) ad értékes adalékokat: feltárja a népi irat összes helytörténeti ikonográfiái és más művelődéstörténeti vonatkozásait. Somkúti Éva újabb levéltári adatok alapján mutatja ki, hogy a város harmadik ún. Csíkvári kapu-ja azonos volt a másutt említett cigányok kapujával, és ez a város településtörténetéhez bizonyos topográfiai útbaigazítást ad. A török kiűzése utáni birtok-szerzések és a birtok-kép megváltozása a 18. század elején régi, ismert problematikája az agrártörténetírásnak. Farkas Gábor most kiindulva a Habsburgok birtokpolitikájának célkitűzéseiből, rövid, vázlatos áttekintést ad a nagybirtokosokról. A megye és az