Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 1. - Bertényi Iván: Az országbírói intézmény pecséthasználata a XIV. században / 113–143. o.

Az országbírói intézmény pecséthasználata a XIV. században 131 Persze valamennyi itt és az előbbiekben felsorolt esetben egyaránt előfordulhatott, hogy — noha a pátens oklevél corraboratiója erről hallgat — a pátenset nyert fél utólag mégis privilégiumot is kiváltott, csak az nem maradt ránk, ill. nem találtuk meg. Az egyes pecsétek alkalmazását illetően ugyancsak az a szabály érvényesül következetesen, hogy a nagy függőpecsét kerülhetett csak privilegiális oklevélre. Ez volt az authentikus pecsét, ezért azt mással pótolni nem lehetett, de valamennyi többi pecsét helyettesíthető volt az összes, a központban levő, országbírói kúriához tartozó pecséttel, illetve — szükség esetén — más méltóságviselők pecsétjével.

144 Minthogy a század első három évtizedében egyedül a nagypecsét volt az usualis pecsét, természetszerűen ezt használták valamennyi oklevél megerősítésére. Nagysága miatt a kis hártyájú oklevelekre többnyire csak a pecsét „feje" fért rá.

145 Távollétében a nagypecsétet ekkor még az országbíró gyűrűspecsétje helyettesítette. A kisebb pecsét megjelenése után fokozatosan ez lett az usualis pecsét. Nem privilegiális oklevelek megerősítésénél egy darabig még vele párhuzamosan használták a nagyobb pecsétet is, funkcióbeli különbség nélkül.

146 A nagyobb pecsét visszaszorulását valószínűleg elősegítette a papír oklevélanyagként való elterjedése is: a nagy felületű, viszonylag súlyos nagyobb pecsét ebből könnyen kiszakadt volna.

147 Érdekes, hogy a gyűrűs pecsétek most már inkább csak az országbírák működése kezdetén segítettek a pecséteket még nélkülöző kúrián, emellett főleg a vidéken tartózkodó országbírák (kúrián kívül) adott okleveleinek a megpecsételesére szolgáltak. Az usualis kisebb pecsét pótlására a század közepétől az ítélőmester saját pecsétje, még később a többi kúriai nagybíró kölcsönkért pecsétje szolgált. 6. A pecsétek nem oklevélen történő felhasználása az országbírói ítélöszéken, pecsétkritika A perfolyam során többször is előfordult, hogy a bíróság előtt bemutatott, de a továbbiakban szükséges oklevelet, vagy valamely vidéken működő szervnek elküldendő bizonyítékot nem közvetlenül a kérdéses oklevélre nyomott pecséttel („pecsétfővel") zártak le, hanem valamilyen lepecsételt „kalapba" vagy tartályba helyezték. Tamás országbíró 1351. évi okleveléből értesülünk, hogy — a krónikákkal foglalkozó szakirodalomból jól ismert— Tótsolymosi Apród János diák ellen indított per során Gallus fia: Mihály azt állította, hogy valamennyi oklevelét és írásos erősségét, amelyek alapján Tótsolymos az övé, Pál volt országbíró Treutul Miklós mester és Vörös Tamás mester csejtei várnagy pecsétjei alatt egy bizonyos kalapba („in quendam pileum") zárta és őrizte, majd a királynénak adták át ezeket. A per folytatása során az országbíró bírói székén az okleveleket kivették a kalapból és az országbíró gyűrűs pecsétje alatt egy „trapellum"-ba

148 zárták, („de ipso pileo vice in 144 E többi pecsét azonban semmiképp sem pótolhatta az örökérvényű ítéletlevelekre függőpecsétként alkalmazni szokott nagyobb pecsétet. Vö. Bónis: Jogtudó értelmiség, 68. p. 145 1321: Dl. 50699, 1330: Dl. 40590 146 1348. június 19-én Nagymartom Pál országbíró hátul, zárópecsétként alkalmazott nagyobb 1349. január 20-án ugyanúgy alkalmazott kisebb pecsétje alatt ad ki „statu priorr történt perhalasztásról prorogatoriat. — Dl. 91391, ill. Dl. 91398 147 Azért ismerünk papírra írt, nagypecséttel lezárt perhalasztó levelet is: 1342, Dl. 66801 148 Szíjtartó?, szíjkosár?. — így Bartal Antal: A magyarországi latinság szótára, Budapest, 1901. 673. p.; tartály? — így Hajnik (Perjog), 369. p. 9*