Levéltári Közlemények, 42. (1971)
Levéltári Közlemények, 42. (1971) 1. - Komjáthy Miklós: A veszprémvölgyi alapítólevél kibocsátójáról / 33–49. o.
A veszprémvölgyi alapítólevél kibocsátójáról 41 mányból a nagyfejedelem király-voltának emléke? Nagyon valószínű, hogy rexXQáÁrjíZ címe keresztény térítő, egyházszervező, világnézetformáló munkájának konkrét tényeivel, ill. azzal együtt ment feledésbe, hogy — mint Ransanus mondja — ő volt az első a magyarok között, aki hitt Krisztusban. E történeti tények elmosódási folyamatának megértése végett utalnom kell arra a lényeges eltérésre, amely Hartvik legendáját Szent István kisebb és nagyobb legendájától elválasztja. Számtalan historikus foglalkozott már ezzel a különbséggel. A Géza-István probléma és á veszprémvölgyi alapítólevél összefüggésében e kérdést, tudtommal, senki sem vizsgálta. Szent István koronázásáról a kisebb legenda nem beszél, ezt csupán a nagyobbik említi. De arról, hogy a koronát, amelyet István fejére tettek, II. Szilveszter pápa küldte volna, egyik legenda sem tud. A koronakérés és küldés színes története csupán Hartvik legendájában olvasható, amely e történet szerves kiegészítéseképp a nagyobb legenda leírását a koronázásról jócskán megbővítette. 28 E bővítés célja, nyilván, az volt, hogy a koronázási történet hibátlanul illeszkedjék a koronakérés azt megelőző elbeszéléséhez. Hartvikon kívül csak II. Szilveszter pápa bullája írt arról, hogy Istvánnak a pápa küldött koronát. A bulla durva hamisítványnak bizonyulván 29 , a koronakérés és küldés Szent István korára anakronisztikus történetének immár egyetlen forrása Hartvik legendája. Elbeszélésében a Szent István-kori pápa úgy döntött és nyilatkozott, mintha VII. Gergelynek valamelyik utóda, mintha éppen a legendaíró kortársa lett volna. Hartvik művét III. Ince pápa a XIII. század elején hivatalos olvasmány rangjára emlete 30 s ezzel nem kis mértékben járult hozzá a magyar királyok Hartvik által megfogalmazott, apostoli küldetésének, a korona szentszéki származása jelentőségének a magyar történeti tudatban való meggyökereztetéséhez. E nagyjelentőségű, századokon át ható elmélet történelmi bázisa az az előadásbeli többlet volt, amellyel Hartvik oly jellegzetesen toldotta meg a korábbi legendák híradását a magyar királyság megalapításáról. Abból, hogy éppen e kérdésben tért el Hartvik elődjeitől, joggal következtethetjük, hogy ez a lényeges eltérés nem pusztán egyéni leleménye volt a kitűnő püspöknek. Hartvik eljárása, a koronázás jelentőségének kiemelése s a királyság megalapítása valóságos folyamatának elrajzolása mögött, ahogy Deér József megállapította, sokkal több politikai és egyházpolitikai aktualitás rejtőzik, mint eddig feltételeztük. 31 II. Orbán pápa 1096. július 27-én Kálmán királyhoz írt levelében elsőnek hangsúlyozta, hogy István fejedelem „primus a sancta Romána et apostolica ecclesia fidei religionem suscepit et regalis dignitatis iura promeruit". II. Orbán tehát, aki 28 Tóth Zoltán i. m. 10.1. A nagyobb legenda mindössze ennyit mond a koronázásról: „.. .benedictionis apostolice litteris allatis, presulibus cum clero comitibus cum populo laudes congruas acclamantibus,...Stephanus rex appellatur et unctione crismali perunctus, diademate regalis dignitatis feliciter coronatur. Post acceptum imperiaiis excellentie signum..." Scriptores Rerum Hungaricarum. Budapest, 1938. II. köt. 384. 1. — A Hartvik-legenda elbeszélésének a koronaküldéssel kapcsolatos, legjellegzetesebb részletei: „...suo duci coronam a te regiam cum benedictionis apostolice munere flagitabunt...Romanus pontifex, cuncta, prout fuerant postulata, benigne concessit. Crucem insuper ferendam regi, veiut in signum apostolatus misit..." (uo. 414.1.) 29 Karácsonyi János: Szent István király oklevelei és a Szilveszter-bulla. Budapest, 1891. 178—216. 1. 30 Deér, Josef: Die heilige Krone Ungarns. (Österreichische Akademie der Wissenschaften. Philosophisch-historische Klasse. Denkschriften. 91.) Wien, 1966. 208. 1. 31 Deér, Josef: Der Anspruch der Herrscher des 12. Jahrhunderts auf die apostol ische Legation. Archívum Históriáé Pontificiae. II. (1964) évf. 159.1.
