Levéltári Közlemények, 42. (1971)
Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - IRODALOM - Degré Alajos: Vargyai Gyula: Katonai közigazgatás és kormányzói jogkör. Budapest, 1971 / 345–346. o.
Irodalom 345 VARGYAIGYULA KATONAI KÖZIGAZGATÁS ÉS KORMÁNYZÓI JOGKÖR Budapest, 1971. 375 1. A könyv tulajdonképpen két kérdés megoldására vállalkozott. Egyik a katonai szerveknek a közigazgatásba, természetesen elsősorban a belügyi közigazgatásba való beavatkozásának mértéke, főleg 1919 őszén és 1920 telén, de bizonyos mértékig figyelemmel kíséri ennek alakulását egészen 1921 végéig. A másik a kormányzó választás, a kormányzói jogkörről szóló 1920: 1. t.c. és az ennek kibővítéséről szóló 1920: XVII. te. megalkotása, az ezek körül zajlott viták. Bár a problémák elsősorban jogi síkon jelentkeznek, hogyan emancipálta magát a fővezérség már Szegeden, majd még inkább a Tanácsköztársaság bukása után a hadügyminisztérium, sőt az egész kormány hatásköre alól, milyen viszonyban volt a fővezérség majd a vezérkari főnök a közigazgatási szervekkel, elsősorban a szakminisztériumokkal stb., a kérdések elsősorban nem jogiak, hanem hatalmiak, a politikai hatalom kérdésével összefüggők. A kor közjogászai ugyan állandóan a jogrend helyreállításáról, sőt a jogfolytonosságról beszéltek, de hogy jogrend, törvényesség egyáltalában nem érvényesült, ezt elsősorban Vargyai könyve bizonyítja. A könyv lényegileg azt bizonyítja, hogyan szervezett a fővezérség olyan katonai közigazgatási, nyomozó stb. keretet, mely gyakorlatilag teljesen független volt a polgári közigazgatástól és igazságszolgáltatástól, de állandó nyomást gyakorolt rá úgy, hogy a hadsereg olyan hatalommá fejlődött, mely nemcsak a polgári közigazgatással és igazságszolgáltatással, de a nemzetgyűléssel szemben is teljesen érvényesíteni tudta akaratát. Gyakorlatilag ennek következménye volt Horthy Miklós kormányzóvá választása és a kormányzó közvetlen rendelkezési joga a hadsereggel a vezérkari főnökség (később a Honvédelmi minisztérium VI. osztálya) útján, lehetővé téve a miniszternek kikapcsolását is, mert ez bármilyen gyengén és formálisan is, mégis függött a nemzetgyűléstől. Sőt még arra is történtek kísérletek, hogy elvileg lehetetlenné tegyék a nemzetgyűlésen hadügyi interpellációk elmondását, vagy éppen kizárják a honvédelmi miniszternek a parlament előtti felelősségét (100—103.1.). Mindezt az adatoknak végtelen sorával bizonyítja. Nagyon aprólékos gonddal áttanulmányozta a Hadtörténeti Levéltárban a Vezérkari Főnökség és a Hadügyminisztérium 1919—1921. évi iratait, amelyek természetesen a jelentések révén sokban tájékoztatnak alsóbb katonai parancsnokságok, különösen az úgynevezett körletparancsnokságok Vörös védelmi, később T (tájékoztató) szolgálati csoportok állásfoglalásairól és intézkedéseiről is. Az Országos Levéltárban elsősorban a belügyminisztériumi levéltárban — érdekes módon kisebb mennyiségben — és a miniszterelnökségi levéltárban talált hasznos adatokat. Használta nemcsak a nemzetgyűlés naplóját, de az országgyűlési levéltár iratait is. Az apró adatoknak a levéltárból kielemezett ezrei teszik képessé arra, hogy a szintén igen szélesen felhasznált memoár irodalmat is jól használhassa, és azok felett nagyon gondos kritikát gyakorolhasson. Utal például arra, hogy Boroviczény Aladár visszaemlékezéseit kritikával kell fogadnunk, mert a szerző Horthy magatartására terhelő adatokat igyekezett hozni (13.1.). Másutt megállapítja, hogy Antal István állításában itt nincs okunk kételkedni. Természetes, hogy a visszaemlékezések számos adatot hozhatnak, amiről írás eredetileg nem készült, pl. a kormányzóválasztás előzményeiről és kulisszák mögötti eseményeiről. Itt még Drózdy Győzőnek a Történettudományi Intézetben fekvő kéziratos visszaemlékezéseit is használni tudja, mert egyéb — tulajdonképpen kevéssé lényeges — adatokkal összevetve nagyon ügyesen ki tudja elemezni, hogy a kérdéses ténynél elfogadható-e a visszaemlékező állítása. Jogtörténetivé a munkát elsősorban az teszi, hogy szigorú jogi rendben tárgyalja előbb a fővezérség, majd a honvédelmi minisztérium viszonyát a különböző polgári szervekhez, a törvényhozáshoz, gazdasági kérdésekhez stb. Talán kissé túl nagy jelentőséget tulajdonít a rendeleteknek, szabályzatoknak. A valóság sohasem azonos a jogszabályokkal, de különösen nem ilyen zavaros és bizonytalan időkben. A szerző maga több helyen is rámutat, hogy a katonai szervek pl. a polgári személyek elleni „nyomozások" kérdésében nagyon sokszor túl tették magukat ezeken a szabályzatokon. A szabályzatok tehát bizonyos minimumot jelentettek, amire a katonai szerveket feljogosították, de a valóság majdnem mindig a katonai szervek javára tolódott el. Legyen szabad két Zala megyei esetet említeni arra, hogy nem mindig így történt. A Zala megyei katonai parancsnokság vörös defenzív szolgálata 1919. december 10-én helyzetjelentést küldött az alispáni hivatalnak, melyben felhatalmazást követelt, hogy közszükségleti cikkek és értékek (pénz) után házkutatásokat tarthasson. Igaz, hogy ezt egészen brutális őszinteséggel indokolta meg, „mert akkor a zsidókat meg lehetne fosztani legfontosabb eszközüktől a pénztől, amelyet a hadsereg ré10 Levéltári Közlemények II.
