Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - FORRÁSKÖZLÉS - Vanyó Tihamér: Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól, 1649–1673 / 323–339. o.

Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól 1649—1673 325 vezet fennállását. A király ugyan továbbra is „kinevezte" az idegen hatalom alá került egyházmegyék élére a püspököket, a török azonban egyet sem tűrt meg területén. A megmaradt királysági részben éltek, legtöbbször a nagyszombati káptalan kanonokjai voltak. Egyházmegyéjük egyik plébánosát helynökükké nevezték ki, vagy méginkább a lelkipásztorkodást végző szerzetesek házfőnökét bízták meg e tisztséggel. Ezek időnkénti nyugatra utazását a török nem akadályozta, bár egyénileg sok veszéllyel és kellemetlenséggel járt. A római Szentszék a lelki ellátás érdekeit minden egyéb szempontnak elébe helyezte. Kitartott a püspökök székhelykötelezettsége mellett, s nem jó szemmel nézte a sokszor csak a királytól kinevezett, püspöki szentelés nélküli főpapok beiktatását, terméketlennek tűnő jogfönntartását és ügyködését. Emiatt sok összeütközése volt a bécsi kormányzattal, de a kinevezettek közjogi méltóságára, országgyűlési szavazatára való tekintettel nem vitte végbe a Propagandától javasolt teljes szakítást ezzel a valószerűtlen berendezkedéssel. Nekilátott tehát a főkegyúri jogtól független gyakorlati megoldásnak. Már a 16. század második felében küldött balkáni származású szerzetes-püspököket apostoli vizitátorként a hódoltsági hívek látogatására. Az uralkodóval való Összeütközés elkerülésére szabad (pápai) adományozása püspökséget kaptak. A római gondoskodás a Propaganda kongregáció megalapításával (1622) még rendszeresebbé vált. Már 1624-ben Belgrád székhellyel és szendrői (szemendriai, smederovói) címmel missziós püspökség létesült. Alája tartoztak a hódolt részek, sőt a Szentszék missziós területnek tekintette egész Magyarországot és Erdélyt is. A missziós püspököket a török eltűrte, mert a pápa nevezte ki őket, nem volt állami tisztségük, s többnyire a ferencesek közül kerültek ki.

6 E püspökök a magyar királyi kegyúri joggal való'összeütközés elkerülésére eleinte a szendrői vagy más szabad adományozású püspökség címét viselték, illetve a már régóta létező, de időközben elárvult, szinte már csupán nevében létező szendrői egyházmegyének voltak apostoli kormányzói (adminisztrátorai). A püspökkel nem rendelkező, Hl. helyben lakó püspök nélküli magyar területeken pedig mint apostoli kormányzók, illetve a római Szentszék megbízottai (delegátusai) gyakorolták joghatóságukat. Ibrisimovich Marinus boszniai ferencest a pápa már belgrádi püspöki címmel és székhellyel nevezte ki, elfogadva a magyar király bemutatóját, s egyúttal a szendrői egyházmegye kormányzását és a hódoltsági magyar terület apostoli helynökségét is ráruházta. Rövid ideig tartó főpásztori működését (1647—1650) a boszniai püspökökkel folytatott egyházmegyei határviszály erősen igénybe vette. Számunkra nagy jelentőségű 1649. március 6-tól november 12-ig. végrehajtott egyházlátogatási körútjáról Rómábp. küldőit jelentése. Ekkor Belgrádtól kezdve bejárta a Dráva—Száva-köz keleti felét, Baranyát, a Duna—Tisza közét Gyöngyösig és Szeged vidékét'. Helységenként adja a bérmáltak, a katolikusoktól lakott házak és hívek számát. E látogatás nagy hatását bizonyítja a Propagandának írt néhány hazai levél. Pl. az Árokszálláson 1649. szept. 21-én kelt levélben Várkonyi plébános köszönetet mond hívei nevében, hogy 130 év után végre püspök járt körükben. Hasonló érzést fejez ki a kecskeméti hívek és ferences lelkipásztoraik levele. (1649. szept. 26.) Náluk 135 év telt el az utolsó főpásztori látogatás óta.

7 A belgrádi püspökök közt hosszan tartó működésével (1651—1674), fáradhatatlanul végzett bérmaútjaival, áldozatos apostoli egyéniségével messze kiemelkedik a bosnyák ferences Benlich Máté. A boszniai Bánjai ukán született. Az elemijsmereteket a helyi káplántól, a későbbi szkardonai (szkutari) püspöktől, Ivkovich Tamástól kapta. Ő felismerte képességeit, és szüleivel továbbtanulásra beadatta a fojnicai ferencesekhez. Bölcseleti és hittudományi tanulmányait a rend tagjaként Itáliában végezte, s ott szentelték pappá. Mint kitűnő előadó és hitszónok tért haza. Öt évig Szarajevóban káplánkodott, majd fojnicai házfőnök, később rendi tanácsos és tartományfőnök lett. Minden munkakörben elismerést aratott. X. Ince pápa 1651. febr. 27-én belgrádi püspökké nevezte ki, s még ugyanebben az évben a szendrői püspökség apostoli kormányzójává és a magyarországi Hódoltság apostoli helynökévé is tette. A török megszállással kapcsolatos egyházmegyei határvitákból neki is ki kellett vennie részét. De ő elsősorban és egészen a lelkeknek élt. Ezt bizonyítják sokszor végzett, hatalmas területeket felölelő egyházlátogatásai, bérmaútjai s ezekről küldött jelentései. Ebbeli kötelességét életveszélyes körülmények között valamennyi püspökünknél lelkiismeretesebben teljesítette. Ismételten volt a törökök fogságában, sőt halálra is ítélték, és csak 400 arany árán sikérült kiváltania magát. Első nagy apostoli útját 1651. október 18-án kezdte meg és 1657. dec. 8-án fejezte be. Erről kis negyedrét alakú, 101 oldalas jelentésben számolt be a Propagandának. Hozzá van fűzve az 1658-as vizitáció jegyzőkönyve is a 102—104. lapon. Az egész bőrbe kötve a Propaganda, levéltárában talál6 Tömör, jó összefoglalás: Galla Ferenc: Marnavics Tomkó János boszniai püspök magyar vonatkozásai. Bp., 1940, 74—77. — Juhász: i. m. 19—20, 27—30. 7 Premrou, Mjroslav: Serié dei veseovi romano-cattolici di Beograd. In: Archívum Franciscanum Historicum 17 (1924), 497, 505; 18 (1925), 45—47. — Unyii, m. (Sokácok) 136—137.