Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - FORRÁSKÖZLÉS - Vanyó Tihamér: Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól, 1649–1673 / 323–339. o.

326 Vanyó Tihamér ható. 1659-ben újabb jelentést küld Rómába, ezúttal a Concilii kongregációnak. 1664-i beszámolója a megelőző öt év lelkipásztori munkálkodását tartalmazza. 1669-i jelentésében közli, hogy az előzőnégy évben kétszer látogatta végig egyházmegyéjét, és sokat foglalkozik benne a gondjaira bízott hódoltsági katolikusok helyzetével. Utolsó limina-jelentésének kelte: 1673. május 10. Ez is nagyarányú bérmaútjáról tanúskodik, de már öregségét és betegségeit is megemlíti. A végén előadja tervét, hogy júliusban Eger vidékére szándékozik utazni. Már két éve hívják az ottani hívek és papok, mert „saját püspökeikből nincs hasznuk, sem vigasztalásuk, főként mivel a magyar eretnekek lázadása miatt nem merészelnek fölszentelés végett püspökükhöz menni, s ezenkívül egyéb lelki szükségleteik is vannak". De az utazás kellemetlen és veszélyes, és tíz napig tart. Nincs tudomásunk róla, Bikerült-e szándékát valóra váltania. Megpróbáltatott életének ekkor már utolsó hónapjai peregtek. Élete 65., püspöksége 22. évében 1674. jan. 30-án Velikábanmeghalt. Utolsó jelentése szenntfőpásztorsága alatt 61 ezer hívőjét bérmálta meg, és 129papot szentelt. Szegénysége és a nehéz viszonyok ellenére 1656-ban és 1659-ben személyesen elvégezte az előírt római látogatást, a többi alkalommal megbízottja által.

8 A közlésre kerülő püspöki jelentések a Concilii kongregáció levéltárában a Bellograden jelzésű dobozban találhatók a következő évekből: 1649, 1659, 1664, 1669, 1673. (Az 1738-ast mint időben távolit a szerkesztőség óhajára mellőzzük.) Közülük kettő, az 1649-i és 1664-i — bár bizonyos hiányokkal és a kísérő iratok nélkül — már ki van nyomtatva Fermendzin könyvében. (Acta Bosnae 467—468, 508—512.) Rövidítve mégis közöljük őket. Egyrészt mert Fermendzin a Propaganda levéltárából használta ezeket, s e kézirat sok kicsiny s néhány jelentékenyebb részben különbözik a mienkétől; másrészt, mivel csupán nyersen adja a töméntelen adatot. Továbbá kívánatosnak tartjuk forráscsoportunk egysége és a könnyebb fölhasználhatóság érdekében. Kutatásunkat szándékosan nem terjesztettük ki a Propaganda levéltárában levő okmányokra, így a fentebb jelzett 1651—1658-as anyagra sem. A jelentések értéke. Történetírásunk a források nagy tömegét tárta föl a török korról. Ezek főként adóösszeírások, útleírások, krónikák és levelek. Mindegyik csoportnak megvan a jelentősége,, de kiegészítésre, több oldalú megvilágításra, ellenőrzésre, bővítésre szorul. Újabban a szakemberek egyre jobban hangsúlyozzák az egyházi források értékét, megbízhatóságát, tanulmányozásuk fontosságát.

9 Előnyük, hogy a legtöbbször első kézből valók, anyagi érdekektől függetlenek, és a szoros értelemben vett vallási szempontokon kívül jelentős népiség- és művelődéstörténeti adatokkal is szolgálnak. Sajnos, a hódolt területre vonatkozólag ezek sincsenek bővében. Ezért azt gondoljuk, hogy az alább közlésre kerülő okmányokat tanulságosan fölhasználhatják a történeti statisztika, a település-, nemzetiségtörténet s a nép életének kutatói. A jelentéseket a püspök környezetének egy tagja, tehát ugyancsak bosnyák ferences írta, az aláírás azonban mindig saját kezű. A másolás fogalmazvány jellegű följegyzésekből történhetett. Mivel a korabeli kézírások korántsem egyöntetűek és szabályosak, továbbá az idegen nyelvű telepesektől elrontott helynevek a hallomás utáni leírásban még jobban eltorzultak, azonosításuk sokszor igen nagy munkát kívánt, olykor pedig egyáltalán nem is sikerült. Mindezt még bonyolultabbá tette a helynevek egy részében bekövetkezett hatósági változtatás és az uralomváltozás. A házak, a hívők és a bérmáltak száma. A korabeli szemléletnek megfelelően a törökök és a. keresztények egyaránt az embereket elsősorban vallási hovatartozásuk szerint tekintették. Ennek következtében forrásaink — ritka kivételeket nem tekintve — a katolikusok nemzetiségét nem részletezik. Ezért ehhez a kérdéshez csak igen nagy körültekintéssel és óvatossággal nyúlhatunk hozzá. A később szóba kerülő nagyarányú délszláv átköltözés adataiból így inkább az idegenek jelenlétére, mintsem a magyarok hiányára következtethetünk. A házak számát sajnos csak az 1649-i jelentés közli, természetesen csupán a katolikusokét. A házak és lakóik közti viszonyszám, amely a történeti statisztikának amúgy is koronként változó, eléggé bizonytalan megállapítása, adatainkban még csak megközelítő szabályosságot sem mutat. Az okmányok szerint a bérmálás bizonyos — főként katolikus lakosságú — központokban ment végbe. Ide gyülekeztek a közeli-távoli települések hivői is. Viszont ezzel ellentétben egészen kis lakosságú helyek is szerepelnek akimutatásban. Másvallásúakat a jelentések csak ritkán említenek, s legtöbbször nem a számszerű adatok közt. A IV. lateráni zsinat (1215) az első áldozás idejét ad annos discretionis, tehát a jó és rossz közti különbségtétel koráig tolta ki. Ez a 7—12., sőt helyi szokás szerint esetleg a 14—15. évek közti időt jelenti. Hasonlót állapíthatunk meg a bérmáláshoz 8 Unyi i. m. (Sokácok )137—138. — Premrou i. h. 18 (1925), 48—54. — Fermendzin i. ű£ 459—460, 471, 475, 488, 491—492, 506—508. — Ld. még a közölt jelentéseket és mellékleteiket. 9 Kovacsics József (szctk.): A történeti statisztika forrásai. Bp. 1957. — Uő. (szerk.): Magyarország tört. demográfiája. Bp. 1963. — Ld. még a Történeti Statisztikai Évkönyv köteteit.