Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 1. - Ember Győző: Az Országos Levéltár huszonöt éve, 1945–1969 / 3–46. o.

18 Ember Győző adott viszonylag jól fizetett dolgozóinak lehetőséget a sokkal rövidebb munkaidőn belül. E vitákon ma már túl vagyunk, a legújabb levéltári törvény határozottan leszögezi azt az alapelvet, amelyet érvényesítenünk kell. Nem kevésbé lényeges különbség régebbi és mostani levéltárszemléletünk között, hogy ma már más szemmel tekintünk az irattárakra, más a viszony a levéltárak és az irattárak között, mint azelőtt volt. Az Országos Levéltár 1945, de még 1949 előtt is alig törődött azzal, hogy mi a helyzet a gyűjtőkörébe tartozó szervek irattáraiban. Ezt magyarázza, hogy a polgári történetírás a jelen és a közelmúlt vizsgálatával nem foglalkozik, hogy a Levéltárnak csak a 32 évesnél régebbi iratokat kellett átvennie, de méginkább az, hogy az irattárak általában jól működtek, hogy az iratokat az irattárakban különösebb veszedelem nem fenyegette. Ez a helyzet megváltozott. A marxista történetírás egyik jellemzője, hogy napjaink történetével is foglalkozik, aminek következtében kívánatos, hogy a levéltári anyag minél előbb levéltári intézmény őrizetébe kerüljön. De ezt kívánja meg az a körülmény is, hogy az irattárak — sajnos — rosszul működnek, hogy az iratokat az irattárakban veszély fenyegeti, amely annál kisebb, minél korábban kerülnek levéltári intézmény őrizetébe, vagy ha nem is oda, levéltári intézmény ellenőrzése alá. Ezt kívánja nemcsak a történettudománynak, nemcsak a levéltáraknak, hanem maguknak az iratképző szerveknek a jól felfogott érdeke is. A levéltáraknak egyik fő feladata, hogy a gyűjtőkörükbe tartozó szerveknek az iratkezelését, sőt egész írásbeli ügyvitelét, segítsék és egyben ellenőrizzék. Ezáltal a levéltárak igazgatási jellegű tevékenysége növekszik a tudományos jellegű tevékenység mellett. Korábban is végzett az Országos Levéltár igazgatási jellegű munkát, elsősorban azzal, hogy nemességigazolási ügyekben szakvéleményt adott a Belügyminisztériumnak. Nem szükséges fejtegetni, milyen különbség van a nemességigazolás és az irattárak segítése és ellenőrzése között, hogy melyik a haladó és melyik a maradi, nem is kapitalista, hanem feudális jellegű tevékenység. Az Országos Levéltár — főleg Népi demokratikus osztálya — nagy súlyt helyezett a gyűjtőköri szervek irattáraival való kapcsolat, jó viszony kiépítésére, s az új levéltári törvény értelmében még inkább lesz ez feladata az Új Magyar Központi Levéltárnak. A harmadik különbség, még az előbb említett kettőnél is lényegesebb, s első helyre is tehettem volna, az, hogy a levéltáraknak nem a kizsákmányoló uralkodó osztályokat, hanem a dolgozó népet kell szolgálniuk, a levéltári munka minden ágában ezt kell szem előtt tartaniok, ezt a szempontot kell érvényesíteniük. Az Országos Levéltár messzemenően érvényesítette ezt a szempontot munkája minden területén, természetszerűen elsősorban kiadványai témáinak a megválasztásában, valamint népművelő jellegű tevékenységében. Negyedik jellemzőjeként felszabadulás utáni levéltári munkánknak, mint a szocialista jellegű levéltárszemlélet velejáróját, azt említem, hogy a levéltári munkát sokkal inkább elvi alapon végeztük, mint azelőtt, hogy a levéltári munka elméletét igyekeztünk érvényesíteni annak gyakorlatában. Sokat beszéltünk pl. a proveniencia elvéről 1945 előtt is, de ezt az elvet főleg annak az igen kényelmes álláspontunknak az igazolására hoztuk fel, hogy nem nyúltunk az irattárakban kialakult rendszerekhez, még akkor sem, ha rossznak bizonyultak. Levéltári anyagunk tagolásában csak 1958-ban érvényesítettük a proveniencia elvét. Az elvi kérdések tisztázása és a helyes elvek alkalmazása lassan történt, és korántsem mondhatjuk, hogy nincs már