Levéltári Közlemények, 40. (1969)

Levéltári Közlemények, 40. (1969) 1. - IRODALOM - Mályuszné Császár Edit: Dietrich, Margret: Die Wiener Polizeiakten von 1854–1867 als Quelle für die Theatergeschichte des Österreichischen Kaiserstaates. Az 1854–1867. évi bécsi rendőrségi iratok mint az Osztrák Császárság színháztörténetének forrásai. (Sitzungsberichte 251. B, 4. Abh.) Wien, 1967. / 175–177. o.

Irodalom 175 bőséges életrajzok, szakirodalmi és szépirodalmi magyarázatok kapnak helyet, az utolsó pedig az „Uralkodó eszmék" máig terjedő visszhangjáról számol be. Nehezen válunk meg az ízléses kiállítású kis kötettől, melyet Eötvös akadémiai és Szalay eddig ismeretlen arcmása is ékesít. A XIX. század politikai és irodalmi életének kutatója e becses forráskiadványt nem nélkülözheti. t Bónis György DIETRICH, MARGRET: DIE WIENER POLIZEIAKTEN VON 1854—1867 ALS QUELLE FÜR DIE THEATERGESCHICHTE DES ÖSTERREICHISCHEN KAISERSTAATES Österreichische Akademie der Wissenschaften. Philologisch-Historische Klasse. Sitzungsberichte 251. В., 4. Abh. Wien, 1967. 230 1. Az 1854—1867. évi bécsi rendőrségi iratok mint az Osztrák Császárság szinháztörténetének forrásai) Hasznos és elvi síkon is jelentős gesztus volt az Osztrák Tudományos Akadémia részéről Margret Dietrich professzor okmánytárának kiadása. Jóllehet a kiadvány egy átlagos oklevéltári kötethez viszonyítva nem nagy terjedelmű és az évkor, amelyet felölel, sem igen tág, anyaga kitűnő érzékkel van összeválogatva, nagy a dokumentáló ereje, s mindenekelőtt olyan térre irányítja a nem egy tekintetben dogmatikus irodalom- és művelődéstörténeti kutatás figyelmét, amelyet legfőbb ideje volna alaposan szemügyre vennie. ' A kiadó professzor a bécsi egyetem színháztörténeti tanszékének nyilvános rendes tanára és az Institut für Theaterwissenschaft igazgatója. Érdeklődésének középpontjában voltaképpen a drámatörténet és a dramaturgia áll (Das moderne Drama. Stuttgart, 1961. — Dietrich-Kindermann: Die Commedia dell'

arte und das Altwiener Theater. Roma, 1965. — Der Schauspielführer. B. 7. und 8. Hrsg. von Margret Dietrich und S. Kienzle, unter Mitarbeitung von H. Kindermann. Stuttgart, 1964., 1967.), de a bécsi tudományos intézetnek a világ szakvéleménye előtt igen nagyra értékelt folyóiratában, a Maske und Kothurn-ban és gyűjteményes munkákban (pl. Das Atlantisbuch des Theaters, Zürich, 1966) számos tanulmányt szentelt színpadtechnikai és színháztörténeti kérdéseknek is. Mint nem hivatásos historikus használja kútfő gyanánt a levéltári anyagot, irodalomtörténész létére is belátva, hogy egy kor teljes megismeréséhez a csak irodalmi tájékozottság kevés. Éppen mert utolsó évtizedeink magyar színháztórténetírásából a kutatói igénynek ez a D.-re jellemző gazdagsága hiányzik, éppen mert Bayer József és Pukánszkyné Kádár Jolán publikációs hevét és tudományos színvonalát jócskán elfeledtük, nem lesz kárunkra, ha D. eredményeit serkentésnek fogjuk fel. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a mulasztás nem annyira az egyes kutatót, mint inkább a tudománypolitika felelős irányítóit terheli. A kötet az abszolutizmus korának azt a tizennégy évét tárja fel kultúrpolitikai, ill. színháztörténeti szempontból, amikor az egyre jobban ingadozó Domus Austriaca még egyszer megkíséreli kezébe ragadni a szellemi vezetés és a színházpolitika szálait, hogy gátat vetve az egyre jobban bontakozó nemzeti színjátszások propagatív hatásának, konzerváljon egy száz esztendős állapotot: a német kultúra és színház hegemóniáját országai területén. Hogy a kiadó rokonszenve, akarvaakaratlan, e mellett a törekvés mellett van, könnyen érthető. Sokkal különb történeti érzékkel rendelkezik azonban annál, hogy be ne lássa: eleve kudarcra ítélt próbálkozások sorát mutatja be. Egy futó megjegyzése, amellyel rövid bevezetőjében az egyetlen lehetséges megoldásra, a konföderációs államra utal, azt tanúsítja, hogy tisztán látja a lehetőségeket, de szaktudományán kívül esőnek tartana valami ilyenfajta fejtegetést. A kiadvány anyaga az ún. Informationsbüro iratai közül került kiemelésre. Ez az állampolitikai jellegű gyűjtemény még a Staatskanzlei, az Államkancellária korából vette eredetét. Hazai történelmi tapasztalatainkból tudjuk, hogy kémek alkalmazása Ausztria kormányzásában nem az abszolutizmus leleménye. Már II. József élt szolgálataikkal, és az a tény, hogy a nemes törekvések előmozdítására segítségül hívott hálózat sem mentette meg a balsikertől, nem tartotta vissza utódait attól, hogy ezt az apparátust kevésbé humanisztikus célok érdekében igénybe vegyék. Az 1784ben induló rendőri jelentések zöme magának a császárnak a kezébe került. A budapesti Országos Levéltár gyűjteményei is sok évtized konfidensi jelentéseit őrzik. Közülük is több, mint pl. a Vertrau-