Levéltári Közlemények, 40. (1969)
Levéltári Közlemények, 40. (1969) 1. - IRODALOM - Mályuszné Császár Edit: Dietrich, Margret: Die Wiener Polizeiakten von 1854–1867 als Quelle für die Theatergeschichte des Österreichischen Kaiserstaates. Az 1854–1867. évi bécsi rendőrségi iratok mint az Osztrák Császárság színháztörténetének forrásai. (Sitzungsberichte 251. B, 4. Abh.) Wien, 1967. / 175–177. o.
176 Irodalom liehe Akten vagy a Privatbibliothek S. M. des Kaisers egyenesen az uralkodók személyes tájékoztatására szolgált. Ezek, bár korban megelőzik a jelen bécsi kiadvány aktáit, témájukat tekintve nem egyszer azonosak vele: a színházakon keresztül vívott kultúrharc egy-egy állomásáról is beszámolnak, gyakran érintve társadalmi problémákat. Természetesen számos jelentés csak az Államkancelláriáig ért el, jellegének megfelelően annak külügyi vagy belügyi részlegéhez. Az 1830-as, 1840-es években az ún. Zentralinformationsprotokoll már sokszorosításban, litografálva készült a Kancellária tagjai számára. 1848—49-től a hivatali ügyvitelnek ezt a rendőri-állampolitikai ágát egyrészt a külügyminisztérium vette kezébe és „actes de haute police" címszó, .alatt foglalta össze, másrészt — a belügyi jelentések — a rendőrminisztérium hatáskörébe kerültek. Nevük 1849—1852 között A— Akten, 1852—1867 között BM— Akten. Dietrich professzor ez utóbbiak színházi vonatkozásait publikálta. Számos jelentés haladt azonban párhuzamosan külügyi és belügyi vonalon, ill. került a belügyminisztériumtól át a külügyhöz. Az aktakezeléseknél nemcsak koordináció, hanem szubordináció is megfigyelhető. A külügy elsődlegessége mellett bizonyít pl., hogy 1869-ben a rendőrminisztérium iratanyaga a külügy őrizetébe ment át, és 1877-ben az „actes de haute police"-szal együtt az Informationsbüro alapanyagává lett. 1903-ban az Informationsbürót felszámolták, valamennyi irata a Staatsarchivba került. Csak az első világháború után vitték az Oberste Polizeibehörde anyagának egy részét át a Justizpalastba, ahol aztán 1927-ben, kevés kivétellel, elpusztult. Ezért van jelentősége az Országos Levéltárban az Archívum Regnicolare iratanyagában őrzött Takáts Sándor-féle hagyatéknak: ez a Polizeihofstelle megsemmisült iratainak a Justizpalast leégése előtt speciális szempontok szerint készült másolata. (A Takáts S. kezdeményezte vállalkozás során csak az országgyűlésekre vonatkozó magyar anyag került, 1848-ig, lemásolásra.) Ebben az igen nagy gyűjteményben — kb. nyolc folyóméter — egymás mellett szerepel a jelentést tevő rendőrségi tisztviselő és a megvásárolt, az ország életébe szervesen beépülő nemes vagy polgár beszámolója. A Takáts-hagyaték a rendőrségen keresztül az Államkancellária belügyi részlegét érdeklő akták gyűjteménye, tehát az A— Akten, ill. a Dietrich kiadta BM— Akten egyenes előzménye. Dietrich külön érdeme, hogy nemcsak egy-egy színházi vonatkozású aktát közöl, hanem megismertet a kísérő iratokkal is, és rajtuk keresztül bemutatja a hivatali ügyintézést. A kiadvárfykötet belső szerkezetében is a BM— Akten alapján épül fel, azok szerint az egykori osztrák közigazgatási egységek szerint oszolva meg, nyugatról kelet felé haladva, amelyekre a publikált akták vonatkoznak. A tartományokon — pl. Lombard—Velencei Királyság, Csehország, Horvátország stb, — belül évrendet követ. Az első akta Velence színházi—politikai életéről informál 1860-ból, az utolsóban Erdélybe induló román társulatról értesíti a bukaresti osztrák konzul RechbergRothenlöwen miniszterelnököt, egyszemélyben külügyminisztert. A 230 lapos kötet 52 lapja, tehát tekintélyes része foglalkozik magyar, vagy magyarországi ügyekkel. Ez jellemző Magyarország egyre növekvő súlyára a Habsburg birodalmon belül. — Az első magyar akta Protmann 1860. jan. 9-én kelt jelentése a Nőegylet álarcosbáljáról (126 skk). Az ügynek annyiban van színházi vonatkozása, hogy a bált a Nemzeti Színházban tartották. A sok magyar tánc, a magyar indulók, a megjelent kispolgári réteg hazafias tüntetése arra bírják a rendőrfőnököt, hogy kérje, tiltsák meg táncmulatságoknak színházakban való rendezését, egy színházban ugyanis a közönség befolyása szükségképpen mindig erősebb, mint más helyiségekben. Reményi Ede hangversenye is alkalom a hazafias tüntetésre, ugyanerre szolgál, ha ellenkező előjelű is, a Münchenbe szerződött Bulyovszkyné Szilágyi Lilla ellen tervezett megmozdulás. Sikerült megakadályozni. — Érdekesebb ezeknél Dobsa Lajos író és a győri születésű tenorista, Wurda József káderlapja. — A legtöbbet mond és mai szemmel nézve is értékes annak a tüntetésnek a leírása, ami 1860. jan. 16-án Obernyik Károly „Brankovics"-ának egyik előadásán zajlott le a magyar—szerb testvériség jegyében (148—149.). A kiadó nem tudta feloldani az aláírást, valószínű tehát, hogy egy magyar nevű konfidens jelentésével állunk szemben. Érdekes a facsimilében közölt, Egressy Gáborhoz intézett kétnyelvű szóróvers. Megjegyzendő, hogy Egressy maga az átnyújtott, magyar és szerb nemzeti színű szalagokkal díszített koszorúra tűzve nem e nyomtatott, hanem kézzel tisztázott példányban kapta meg a költeményt. A kéziratlap ma, Egressy sajátkezű magyarázó soraival együtt, az OSzK Színháztörténeti Osztályának gyűjteményében van. A német társulatokkal kapcsolatban alig hangzik el szó. Valóban igaza van a kiadónak: senkinek sem jut eszébe, megemlékezni róla, hogy e nemzeti színházak példája és mintaképe a bécsi Burgtheater volt, hogy a még mindig fölös számmal található német vándorszínészek elődei tanították játszani a Habsburgok alattvalóit Laibachtól Nagyszebenig, Prágától, Reichenbergtől Versecig. De miért is esnék erről említés? Hiszen a segítség, amit ezek a német irodalmi hagyományokat hordozó együttesek végül is kapnak, nevetségesen kis összegű. Kétezer forint évi támogatás a temesvári német igazgató számára szűkös alamizsna, ha tekintetbe vesszük, hogy már az 1820-as
