Levéltári Közlemények, 40. (1969)

Levéltári Közlemények, 40. (1969) 1. - IRODALOM - Bónis György: Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz. Közzéteszi: Nizsalovszky Endre. (A leveleket sajtó alá rendezte: Lukácsy Sándor) (Irodalomtörténeti füzetek 55. sz.) Budapest, 1967. / 174–175. o.

174 Irodalom jeles munkatársai, Leidecker Jenő és Tóth Tibor által jól és nagy bőségben kiválogatott iratok eredetiségének varázsa közelebb hozza a szocializmus korának olvasójához a számára idegenné, különössé, s ami a legfontosabb, immár problémátlanná vált világát a feudalizmusnak, sőt a kapitalizmusnak is. A fejlődés törvényszerűségeit kutató történelmi feldolgozásoknak érzelmi mozzanatoktól, a kortárs izgalmától megfosztott előadását, ahogy talán az ismertetésemben idézett példák is elégségesen bizonyították, pompásan egészítik ki s teszik élményszerűen érzékelhetővé Kanyar könyvének sokszor izgalmas olvasmányai. Komjáthy Miklós EÖTVÖS JÓZSEF LEVELEI SZALAY LÁSZLÓHOZ Közzéteszi: NIZSALOVSZKY ENDRE (A leveleket sajtó alá rendezte: LUKÄCSY SÁNDOR) Budapest, 1967. 260 L, 6 mell. (Irodalomtörténeti Füzetek 55. sz.) A Duna-parti ércalak e könyv lapjain leveti klasszikus szónoki pózát, és érző, szerető, szenvedő emberként lép elénk. A múlt századi politika, jogtudomány és irodalom másik nagy alakjához, Szalay Lászlóhoz írott baráti leveleiben őszintén beszámol terveiről, örömeiről, gondjairól, véleményt nyilvánít kortársairól, élénk színekkel festi le környezetét. Érdekes, sokszor izgalmas, nem egyszer megható olvasmány; a költő, politikai író és miniszter emberi közelségbe kerül hozzánk. Köszönet illeti az európai hírű civilistát, Nizsalovszky Endrét, hogy a személyi tulajdonban lévő 43 ismeretlen levelet (az OSZK Kézirattárában őrzött 6 és az ItK 1942-i évfolyamában már közölt másik 6 darabbal együtt) közkinccsé tette. Munkájában szakértő segítséget kapott az irodalomtörténet jeles művelőjétől, Lukácsy Sándortói. Ebből az együttműködésből olyan forráskiadvány született, melyet gondos szövegközlése és alapos jegyzetelése egyaránt mintaszerűvé tesz. A levelek természetesen nem követik Eötvös egész írói és politikusi pályáját. Azokból az időszakokból valók, amelyekben a két jóbarát nem egy helyen, esetleg nem is egy országban tartózkodott. Ennek következtében három nagy fejezetre tagolhatok, amint a közreadó teszi: Szárnypróbálgatások — Első eredmények (1831—1842) ; A politikai küzdelmek kereszttüzében (1844—1848) ; Világos után (1851—1859). A képet az Utóhangok címen összefoglalt három levél, ill. naplórészlet egészíti ki (1864—1868); ezek már a fájdalmasan nélkülözött Szalay László halála után keltek. A három fő fejezet nemcsak az időrendben válik el egymástól, hanem Eötvösnek más-más oldalát is mutatja be. Az anyagnak több mint felét a fiatalkori levelek teszik ki, melyekben az ifjú Eötvös irodalmi terveiről, szárnypróbálgatásairól számol be, Szalay kritikáját és javításait igényli. „Legfőkép ami a nyelvet illeti, légy szoros s kegyetlen, mert félek az Akadémia parókáitól; ha szeretsz, korrigálj" — írja Pozsonyból 1833-ban (56. 1.). Több eddig ismeretlen versét is közli a kiadvány. Az 1840-es évek levelei a notaperekben elfoglalt határozott álláspontját, a Pesti Hírlapban folytatott politikai agitációját, és az országból 1848 szeptember végén történt eltávozását világítják meg. Míg 1844 júliusában még remélte, hogy Kossuth kénytelen lesz „a főbb kérdésekre nézve velünk (ti. a centralistákkal, B. Gy.) kezet fogni", 1848 októberében már keserűen írta barátjának Münchenből, hogy „az, ki a próféta parancsolatjainak hódolni nem akar, s aki nem akarja elhallgatni meggyőződését, s igent mondani mindenhez, csak két utat lát maga előtt — az akasztófát vagy számkivetést — én az utóbbit választám .. ." (147., 168. 1. mai helyesírással). Világos után már a bölcs rezignáció hangjai szólalnak meg, s ekkor bontakozik ki Eötvös, a politikai tudomány klasszikusa, a maga teljes nagyságában. Nizsalovszky és Lukácsy forrásközlő módszere — mint mondottuk — példaszerű. A szövegközlésben azonban mellőzik a „betűs" jegyzeteket, így kénytelenek a javításokat a szövegben, szögletes zárójelben megtenni, ami sokszor zavaróan hat. A „számos" jegyzetek viszont, melyek a szereplő személyeket és a levelekben említett eseményeket magyarázzák meg, — függetlenül egyes konkrét, kisebb pontatlanságoktól, egészükben mint apparátus — rendkívül alaposak, és nem hagynak kétséget az olvasóban. Az irodalomtörténeti vonatkozásúakról nem érezzük magunkat hivatva nyilatkozni, de a politikai és jogi tárgyúak sokszor annyira behatóak, hogy egy-egy kis értekezéssel is felérnek, s a reformkori jogtörténet sok homályos kérdését világítják meg. {Nizsalovszky Endre a szólásszabadság bírósági üldözésének, melyet itt a 18. levél 5. jegyzetében fejt ki, külön tanulmányt is szentelt : Eötvös József és a notaperek, Állam- és Jogtudomány 1967. évf. 332—344. 1.) Hogy a jegyzetelés — különösen az ötvenes évek leveleinél — milyen terhet rótt a forráskiadóra, azt az 1852 elején Velencéből keltezett, 45. levél mutatja: 25 jegyzete között