Levéltári Közlemények, 40. (1969)

Levéltári Közlemények, 40. (1969) 1. - Ember Győző: Levéltári rendeltetés – levéltárosi hivatás / 3–20. o.

10 Ember Győző tudományos, közelebbről: a történészi munkát tartották hivatásuknak, és tehernek érezték, ha igazgatási feladatokat is kaptak. Viszont olyan levéltárosok is akadtak, akik szinte kizárólag igazgatási munkát kényszerültek végezni. Jól emlékszünk, hogy egyes magyar törvényhatósági levéltárosokra az útlevél, vagy a marhalevél ügyeket bízták, talán úgy okoskodván, hogy egy levéltárosnak mindenféle levélhez, értenie kell. A levéltári fejlődés kétféle : igazgatási és tudományos irányzata közül az utóbbi volt az erősebb. Énnek magyarázatát több tényezőben találjuk, ezek közül csak azt a kettőt említem, amely véleményem szerint a legdöntőbb volt. Az egyik az, hogy a történeti kutatómunkának még nem voltak intézményes bázisai, ilyenekre pedig szükség volt. Ilyen bázisokul kínálkoztak a levéltárak. Azok is lettek, hiszen a levéltárosok — többségükben történészek — szívesen vállalkoztak arra, hogy történeti kutatómunkát végezzenek. A másik az, hogy az irattárak jól működtek, nem szorultak a levéltárak segítségére. Az írásbeliség folyamatosan fejlődött ugyan, ez a fejlődés azonban sem mennyiségileg, sem minőségileg nem vetett fel még olyan problémákat, amelyeknek a megoldásában a levéltárak közreműködésére szükség lett volna. Ezeknek, valamint még egyéb okoknak a következtében a levéltárak egyre inkább elszakadtak az irattáraktól, amelyekből pedig kinőttek, amelyektől anyagukat továbbra is kapták. Jellemző erre, hogy pl. az Országos Levéltár 1949 előtt mit sem törődött azzal, hogy a gyűjtőkörébe tartozó szervek irattáraiban mi történik. 1934 és 1949 között, mint az Országos Levéltár levéltárosa, egyszer sem jártam gyűjtőköri szerv irattárában. Számos országban még napjainkban is ez a helyzet. Példának a szomszédos Ausztriát említhetem. Ott a levéltárak ma is elsősorban tudományos intézmények, a levéltárosok hivatásuknak a történetkutatást tartják, képesítésüket az Institut für Österreichische Geschichtsforschung-ban nyerik. Őket sem foglalkoztatja az a kérdés, nyugtalanítja az a gond, hogy az irattárakban milyen sorsa van azoknak az iratoknak, amelyeket át kell majd venniök. És az -osztrák példa nem egyedülálló. Sőt, a világ különböző országaiban a levéltárak rendeltetéséről, a levéltárosi hivatásról vallott ez a felfogás tekinthető napjainkban túlsúlyban levőnek. Más a helyzet a világ két leghatalmasabb, a levéltári fejlődésben is élenjáró országában: a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban. Itt a fejlődés olyan irányt vett, amely a levéltárakat visszavezette az irattárakhoz. Irattárak és levéltárak között újra szoros kapcsolat alakult ki, de a közben megváltozott viszonyoknak megfelelően más formában, más módon, mint amilyen a korábbi volt. A levéltári fejlődés irányváltozásának magyarázatát ezekben az országokban több tényezőben találhatjuk meg. A leglényegesebb ezek közül véleményem szerint az írásbeliség fejlődése volt. Az irattermelés gyors ütemben növekedett, tömegtermeléssé vált, új iratfajták keletkeztek, az iratkezelésben megoldásra váró új problémák merültek fel. Kiderült, — és nem véletlen, hogy éppen a legtöbb iratot tömegesen termelő két országban jöttek rá először — hogy az iratkezelés az igazgatásnak olyan területe, amelynek jó működéséhez a gazdaságnak sokmilliárdos érdeke fűződik, nem is szólva az állampolgárok millióinak különböző érdekeiről. Bebizonyosodott, hogy az iratkezeléssel törődni, a jó iratkezelésről gondoskodni