Levéltári Közlemények, 39. (1968)
Levéltári Közlemények, 39. (1968) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Sashegyi Oszkár: Magyarország beolvasztása az ausztriai császárságba : iratok az olmützi alkotmány előtörténetéhez / 63–104. o.
Magyarország beolvasztása az ausztriai császárságba 75 azt, de még ha e kérdésben passzívan viselkednének is (ennél többet pedig — úgy véli — Ausztria nem várhat tőlük), esztelen dolog lenne a földbirtok zömét kezében tartó magyarságot kétségbeesett ellenállásba kényszeríteni, oly korban, amikor csak a konzervatív elemek összefogása vethet gátat az európaszerte terjedő „kommunisztikus" törekvéseknek. Magyarország jövőbeni belső átalakítására nézve az emlékirat szerzője koncedálja, hogy meg kell szűnnie a magyarság fennhatóságának, s ennek helyébe a nemzetiségek egyenjogúságának kell lépnie. Azt is elismeri, hogy nem tartható fenn tovább a nemesség politikai egyeduralma sem. Meg kell tehát szűnnie a nyelvkényszernek, s a parasztságnak — bizonyos, minden rend számára azonos cenzus mellett — képviselők küldése által részt kell biztosítani a törvényhozásban. Határozottan leszögezi azonban azt az álláspontját, hogy ebben az országban — a lakosság nagy részének politikai éretlensége miatt — egyelőre nem lehet meghonosítani olyan szabadelvű intézményeket, mint pl. az esküdtbíróság, az általános választójog, a lakosság felfegyverzése, vagy az egyesülési szabadság. A közös ügyek tárgyalását szerinte évenként összeülő, kis számú szenátusra lehetne bízni. Ennek az lenne az előfeltétele, hogy az osztrák tartományok is önálló beligazgatást és saját törvényhozást kapjanak. Egy olyan szenátusba, amelynek feladatkörébe kizárólag az összbirodalom ügyeinek tárgyalása tartoznék, a szerző szerint Magyarország is elküldené képviselőit. Ha azonban ez a megoldási mód az örökös tartományokra való tekintettel nem lenne lehetséges, a közös ügyek intézésére kétféle módozatot ajánl. Az egyik értelmében Magyarországnak — annak érdekében, hogy belső önállóságát megőrizhesse — összbirodalmi vonatkozásban nagy áldozatokat kellene hoznia: ezekben az ügyekben, a régi szokásoknak megfelelően, a király korlátlanul parancsolna. A másik megoldás szerint meg kellene állapítani a Magyarországra háruló állami terheket, s ennek ellenében az uralkodó biztosítaná az országot, hogy a közös ügyágazatok területén az állások betöltésénél megfelelő tekintettel lesz a született magyarokra. Az emlékirat szerzője szerint, ha az alapelvekben megállapodtak, meg kell bízni néhány személyt azok gyakorlati kidolgozásával, s azt azután — mielőtt provizórium vagy törvényhozás útján életre hívnák — a nemzetiségek notabilitásaival is meg kell tárgyalni, különben nem oldhatók meg e bonyolult kérdések s nem teremthető tartós jogállapot Magyarországon. A bécsi kormány számára ez a javaslat túlságosan jelezte szerzőjének a magyar konzervatív csoportosuláshoz tartozását. Egy ismeretlen — de mindenesetre a kormányhoz közelálló — személynek az emlékiratra tett megjegyzései 38 rávilágítanak a két álláspont közötti különbségekre. A legfőbb különbség a birodalmi centralizáció tekintetében állott fenn. A megjegyzések szerzője határozottan visszautasítja az emlékiratnak azt az állítását, miszerint a történelemben nincsen példa arra, hogy különböző nemzetiségű országok egységes alkotmányos államban egyesüljenek. Erre példának az Amerikai Egyesült Államokat hozza fel, s annak a nézetnek ad kifejezést, hogy államszövetséget nemcsak köztársasági alapon, hanem alkotmányos monarchiában is létre lehet hozni. Visszautasítja azt az állítást is, hogy a birodalmi gyűlés a nemzetiségek egymás elleni harcának színterévé válnék és a birodalom felborulását segítené elő: ezzel szemben a kremsieri tapasztalatokra utal. Az emlékiratnak azzal az állításával szemben, hogy Magyarország népei nem elég érettek szabadelvű intézmények bevezetésére, rámutat arra, hogy a galíciaiak s több más osztrák tartomány lakosai politikailag éppolyan éretlenek, s tőlük a képviseleti alkotmányt mégsem lehet megtagadni. A közös ügyekkel kapcsolatban némi gúnnyal jegyzi meg, hogy mindegyik magyar publicista szenátus létrehozása mellett, (s közös birodalmi parlament létesítése ellen) foglal állást. Azt a megoldási módot, hogy a közös ügyekben Magyarországon — a korábbi gyakorlatnak megfelelően — a király önhatalmúlag intézkedjék, elfogadhatatlannak, minősíti: ha Ausztriában alkotmány van, s ezeknek az ügyeknek az intézésébe a birodalmi gyűlés és a minisztérium beleszól, erről a jogról Magyarország sem fog lemondani. Arról pedig, hogy az új rendszert esetleg oktroj útján vezetnék be Magyarországon, az a véleménye, hogy ha másutt meghallgatják az országgyűlést, ezt a magyar korona országaiban is meg kell majd tenni. Ha ezek a megjegyzések nem is tekinthetők a Schwarzenberg-kormány hivatalos válaszának a névtelen magyar konzervatív emlékiratra, jellemzőek a visszautasításra, amelyben az osztrák hivatalos körökben részesült. Tény, hogy a mindkét oldalon megnyilvánult közeledési szándék ellenére sem sikerült ebben az időszakban az osztrák minisztérium és a magyar konzervatívok álláspontja közötti távolságot áthidalni. Lásd a 4. sz. iratot.
