Levéltári Közlemények, 39. (1968)
Levéltári Közlemények, 39. (1968) 1. - Mikoletzky, Hanns Leo: A bécsi Udvari Kamarai Levéltár és az osztrák gazdasági levéltárak problémája / 29–36. o.
32 Hanns Leo Mikoletzky levéltárosnak a tapasztalatai, akitől egy régi kohászati társaság irataiba való betekintés engedélyezését azzal a megjegyzéssel tagadták meg, hogy inkább megsemmisítik az iratokat, semhogy az engedélyt megadják, 13 még mindig nagyon is aktuálisak, hasonlóképpen a Rotschild levéltárak balsorsának 14 az okai is. Amidőn 1914-ben Paul von Schoellernek, az alsóausztriai kereskedelmi és iparkamara akkori elnökének megbízásából Dr. Johann Slokar megírja művét: „Az osztrák ipar története és fejlődése I. Ferenc császár alatt, különös tekintettel a nagyiparra, levéltári források felhasználása alapján", csupán állami levéltárakat használhat. A gazdasági és ipari levéltárak Ausztriában már régtől fogva csak jubileumok alkalmából s csak vonakodva nyitják meg kapuikat, gyakran akkor is csak bizalmi embereiknek, nem pedig a szakemberek számára. Friedrich Walter „Festschrift für die Veitscher Magnesitwerke Actiengesellschaft 1881— 1951" (Emlékkönyv a Veitsch-i magnezitművek részvénytársaságról 1881— 1951) című művének bevezetésében a vállalat vezérigazgatója ezt a kivételes és feltételekhez kötött helyzetet írja körül, amikor ezt írja: „A társaság önmaga és a nyilvánosság előtt akar számot adni akkor, amikor történetét előadja. Irattárait tartózkodás nélkül megnyitotta azért, hogy lehetővé tegyen egy olyan ábrázolást, amelyből a gazdaságtörténet és a gazdaságtudomány is hasznot húzhat. Idegen érdekek kötelező kímélete volt az egyetlen határ, amelyet ez elé az őszinteség elé vontunk." Németországban hasonló tapasztalatokat szereztek, pl. Friedrich Schomerus munkájának, a „Geschichte der Jenaer Zeisswerke 18461946" (A jenai Zeiss Művek története 1846-1946) (1952) olvasásakor, ahol maga a hajdani személyzeti főnök és későbbi felelős vezető vállalta magára a gyártörténet megírásának munkáját, nehogy abba egy nem üzembelit kelljen belevonni. A cég levéltárát itt láthatólag háttérbe szorították a nyomtatott források kedvéért, valamennyi eredménymutatót és sok más egyebet „gondosan megóvtak" az itt szokásos „félelem a nyilvánosságtól" elvnek megfelelően. 15 Noha Ausztriában az 1923. szeptember 25-i „tagadhatatlanul nagyon meszsze menő" műemlékvédelmi törvény és az azt kiegészítő törvények és rendeletek, valamint az 1920-ban, ill. 1928-ban megteremtett és immár újra reaktivált Levéltári Hivatal (Archivamt) biztosítékot és lehetőséget nyújtanak arra, hogy a „levéltárügy szakmai kérdései" és „a levéltári .anyag védelme a műemlékvédelmi törvény keretében" minden követelménynek megfeleljenek annak érdekében, „hogy a magántulajdonban lévő levéltári anyagok megsemmisítését vagy elhurcolását - akár történelmi értéküknek fel nem ismerése, akár önző okok foly13 Comission permanente des Congrés internationaux des archivistes et bibliothécaires. •Congrés de Bruxelles. 1910. 678. 1. 14 Vö. Archivalische Zeitschrift. 40. (1931) 274. skkl. ' 15 Franz Lerner a Vierteljahrsschrift f. Sozial- u. Wirtschaftgeschichte-ben 40. (1953) 85. 1. — vö. még: Wilhelm Treue: Firmengeschichte, Historische Zeitschrift. 172. (1951), különösen 535. 1., ahol arról panaszkodik, hogy vállalatok történetének feldolgozásánál a gazdaságtörténészt nemhogy szerzőnek, de még tanácsadónak sem hívják meg rendszeresen, hanem a munkát „mindig újra nyugalmazott vállalati dolgozóknak vagy a vállalathoz közelálló vagy kimagasló íróknak és más nem szakembereknek a kezébe teszik le ... Ez a tudományos történelemkutatás szempontjából annál is inkább sajnálatos, mert gyakran sok idő és pénz ráfordításával csekély értékű teljesítmények születnek, ráadásul még értékes anyagot nem is vesznek figyelembe, s gyakran a törvényesen előírt megőrzési idő eltelte után felhasználatlanul meg is semmisítenek."
