Levéltári Közlemények, 39. (1968)

Levéltári Közlemények, 39. (1968) 2. - IRODALOM - Szűcs László: Az üzemi bizottságok a munkáshatalomért 1944–1948. Összeállította, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Jenei Károly, Rácz Béla, Strassenreiter Erzsébet. Budapest, 1966. / 336–337. o.

334 Irodalom gondolkodásukat s ezen át politikai frazeológiájukat alapvetően determinálta Ausztria— Magyarország dualista szerkezete." A dualizmus, ekkorra megmerevedett kereteinek fenntartására — s változtatása esetén, lehető arányos változatására való — törekvés jellemezte ezeknek a vezető politikusoknak a magatartását. Csak kész formulákban voltak képesek gondolkodni s nem voltak hajlandók semmit sem észrevenni, ami ezeken a formulákon kívül rekedt. így nemcsak a kapitalizmusnak a háború által felidézett általános válságát, de az általuk „vezetett" dualista monarchia belső válságát sem voltak képesek igazán észrevenni. A háború folyamán — erre nézve bőséges anyagot nyújt a közös minisztertanács publikált anyaga — miközben a Monarchia szétesése megindult s a vezetők csak a látszatok megőrzésére törekedtek, egyre inkább kizárólagosan a német katonai, gazdasági, egyszóval hadiérdekek határozták meg a Monarchia életét. A jegyzőkönyvek, de a bevezető tanulmány alapján is ilyen kép bontakozik ki előttünk a két szövetséges hatalom viszonyáról — anélkül, hogy a Neumann-féle Mitteleuropa terv komoly formában előtérbe került volna a közös minisztertanácson —, ami előrevetette győzelem esetére a Monarchia Németországgal szembeni teljesen alárendelt helyzetének árnyékát. Rendkívül érdekes az, ami a civil és a katonai szervek viszonyáról a jegyzőkönyvek alapján kiderül, de amire a bevezető tanulmány külön is felhívja a figyelmet: A közös hadügyminisztérium mellett működő Kriegsüberwachungsamt „egyre inkább hatalmába kerítette Ausztria, sőt részben a Monarchia egész háborús életének irányítását és ellenőrzését... A szélesebb közvélemény előtt, sőt, lehet mondani, a szűkebb parlamentáris közvélemény előtt is homályba burkolt Kriegsüberwachungsamt mellett azonban még számtalan, kisebb-nagyobb jelentőségű tény utalt arra, hogy a polgári állami berendezés ügyintézésének veszedelmes versenytársa támadt". Ez a folyamat azért figyelemre méltó, mert az ekkor kialakult helyzet Magyarországon, az ellenforradalmi korszakban már mint „polgárjogot" nyert gyakorlat általánosan elfogadott volt s a „törvényes rend" alapját képezte. A kötet alapján kiderül egyébként az is, hogy nem volt egészen rendben levő dolog a Monarchia civil-igazgatása sem. Kiderül ez mindenekelőtt a közös minisztertanácsról. Rendkívül érdekes bevezető tanulmányában Komjáthy Miklós visszavezet bennünket a közös minisztertanács intézményének keletkezéséhez s rávilágít arra, hogy az alkotmányos monarchiában a leglényegesebb kérdések: a külügy, a közös hadügy és az ezekre vonatkozó pénzügyek nem álltak tulajdonképpen sohasem parlamenti ellenőrzés alatt. A delegációk rendszeres ülésezései mellett is úgy voltak elrendezve ezek a kérdések, hogy a korábbi idők abszolút uralkodójának a jogai e tekintetben csorbát nem szenvedtek. Ez volt egyébként a titka a dualizmus megmerevedésének — mert bármi változás könnyen az uralkodó nehezen leplezett abszolút hatalmát is érinthette volna. A sors iróniája folytán azonban ezek a féltve őrzött uralkodói jogok egyre jobban kicsúsztak a Monarchia két utolsó uralkodójának a kezéből. „Ferenc József a háború kitörésekor teljesen elaggott már. Utóda, Károly pedig tapasztalatlan, gyakorlatlan ember volt, aki nem egyszer elhamarkodottan cselekedett." Ilyen körülmények között az uralkodó legmagasabb szintű tanácsadó testületének, a közös minisztertanácsnak a feje: a közös külügyminiszter egészen különös, szinte major domus-i szerephez jutott. Mint Komjáthy Miklós leszögezi: a közös külügyminiszternek a „hatalmi körében voltaképpen az Osztrák:—Magyar Monarchia uralkodójának hatalma nyert konkrét, a dualista állomszerkezethez idomult formát". Ez a helyzet ugyan óriási módon megnövelte a közös minisztertanács és főleg a közös külügyminiszter felelősségét, de semmi esetre sem csökkentette az uralkodó felelősségét, aki a korlátlan jogokat magának biztosította s akinek a nevében történt minden. Annál is inkább így volt ez, mert a katonai vonalnak a háború alatti túlsúlyba jutása is a „legfőbb hadúr", az uralkodó hatalomgyarapodását jelentette. A civil és a katonai vezetés terén a háború alatt bekövetkezett eltoló-, dások a monarchia abszolutista vonásait engedték elővillanni. Más kérdés, hogy az uralkodók személyes gyengesége folytán kik és hogyan éltek ezzel az abszolút hatalommal. A kötet mindezekről s számos más, az első világháborúval, a közös minisztertanácsnak a háborúban vitt szerepével, a közös minisztertanács intézményének kialakulásával kapcsolatos kérdésről érdekes új adatot és értékelést nyújt. A segédtudományok problémái iránt érdeklődők számára mégis legérdekesebb, legtanulságosabb az a mód, ahogyan Komjáthy Miklós a bevezető tanulmányban megközelíti témáját. Tulajdonképpen már többször, több helyen hangoztatta, hogy a történettudomány általános fejlődésével szemben mind a polgári, mind pedig a marxista történetírás a segédtudományok terén lényegében elmaradott, évtizedes módszereket alkalmaz. Ismételten felhívta szerző a figyelmet a történelmi segédtudományok megújhodásának a szükségességére, arra, hogy ennek a megújhodásnak a társadalomtörténeti szempontok fokozottabb érvényrejuttatásával kell megvalósulnia. A kötet bevezető tanulmánya szép példát nyújt ennek a célkitűzésnek a megvalósítására s méltán aratott nemzetközi elismerést