Levéltári Közlemények, 38. (1967)

Levéltári Közlemények, 38. (1967) 2. - Réti László: A Magyar Tanácsköztársaság pecsétjei / 173–191. o.

A Magyar Tanácsköztársaság pecsétjei 181 hatóságok és hivatalok a hivatalos felülbélyegzésre a jövőben is kizárólag az említett »Dötsch«-féle zsírfestéket használják, úgy azonban, hogy használat közben ezt a festéket más anyaggal ne hígítsák, illetve keverjék." Bár úgy gondolom, hogy ez a szigorú rendelkezés inkább a Dötsch cég, semmint a kincstár érdekeit volt hivatva védelmezni, betartására, végrehajtására vonatkozólag semmiféle adattal sem rendelkezem. Nagyon valószínű, hogy a forradalmi átalakulás sodrában már senki sem törődött vele, senki sem tartotta be. Onnan szerezték be a pecsételéshez szükséges festéket, ahonnan lehetett és olyant, amilyent éppen kaptak. Sok jel mutat arra, hogy éppen a forradalmi átalakulás következtében erősen megnőtt a Tanácsköztársaság idején a pecsétek jelentősége'. Az egyes hivataloknál, hatóságoknál ugyanis új emberek kerültek vezető beosztásba, új, ismeretlen nevű emberek intézkedtek, akiket a beosztottak, alárendeltek, vagy a társintézmények dolgozói nem ismertek. így tehát a pecsét — a tanácsköztársasági pecsét — fokozott mértékben jelentett igazolást, nyújtott biztosítékot az aláírás hitelességére, az aláíró illetékességére vonatkozóan és ezért fontosabbá vált. Hozzájárult ehhez az államhatalom jellegének alapvető megváltozása. Az államhatalmi és államigazgatási szerveknek általában is, de különösen a gazdaságirányítás terén, sokkal több, közvetlen kapcsolata lett a mindennapi, gyakorlati élettel, és ez természetesen megmutatkozott az ügyintézés gyakorlatiasadba, közvetlenebbé válásában. Sok olyan ember került újonnan vezető beosztásba, aki addig a gyakorlati életben tevékenykedett és magával hozta új munkahelyére az operatív ügyintézési gyakorlatot. Mindez persze tükröződött az iratképzésben és ezen belül a pecsétek használatában is. A Belügyi Népbiztosság már április 7-én körrendeletet bocsátott ki az összes megyei direktóriumokhoz, amelyben elrendelte: „Ha valakit Budapestre küldenek, a belügyi vagy bármely népbiztossághoz, információ adás vagy információ kérés végett, vagy valami kérelemmel, adjanak neki bélyegzővel ellátott igazolványt, különben szóba nem állunk az illetővel. Annyi ellentmondó jelentés érkezik, hogy erre az igazolásra okvetlenül szükség van."

11 Néhány nappal később, április 14-én jelent meg a Pénzintézeti Közleményekben a következő hír: „Székely Béla pénzügyi népbiztos felhatalmazta Dr. Kemény Aladár elvtársat arra, hogy kiutalások tárgyában a pénzintézetekhez írt leveleket helyette aláírja. Az ilyen leveleket a Magyar Tanácsköztársaság pénzügyi népbiztossága körbélyegzőjével látják el." Ugyanebben a számban a szocializált üzemek cégjelzésére vonatkozó, következő rendelkezés jelent meg: „Azoknak a köztulajdonba átvett üzemeknek a képviseletében, amelyek mellé termelési biztost már kirendeltek, az eddigi cégszerű aláírás helyett, akként lehet rendelkezni, hogy a cégbélyegző lenyomatához a termelési biztos és az ellenőrző munkástanács egy tagja névaláírásukat csatolják; a jegyzésre jogosultak aláírását az érdekelt pénzintézetekkel közölni fogják." Ebből is nyilvánvaló, hogy az aláírások csupán a cégbélyegzővel, vagyis a pecséttel együtt érvényesek és hitelesek. Érdekesen mutatja a pecsétek fentebb már említett különös jelentőségét a . forradalmi időkben, a Földmívelésügyi Népbiztosság IX. B. osztálya vezetőjének utasítása az osztály segédhivatalához. Eszerint: „A kalocsai munkás-, 11 Párttörténeti Intézet, Arch., B. M. Ein. 1920—36—453—8784. 1