Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - IRODALOM - Sinkovics István: Bakács István: A magyar nagybirtokos családok hitelügyletei a XVII–XVIII. században. (Történeti statisztikai füzetek). Budapest, 1965. / 346–348. o.

Irodalom 347 gyalását 1760-nál azzal az indokolással zárja le, hogy ettől kezdve a kölcsönfelvételek célja, a fényűzésen és a mezőgazdaság fejlesztésén túlmenően, ipari üzemek létesítése lesz. (6. 1.). Más kérdés, hogy ennek az időpontnak a kiemelése a nagybirtokokon keletkező magyarországi manufaktúrák fejlődésében indokolt-e, hiszen a bécsi udvar iparpolitikája és ezzel az üzemek létesítésének egyik fontos feltétele is változott. Az azonban vitathatatlan, hogy a hitelügyletek történetében megnyugtató módon csak a hováfordítás arányainak ismeretében lehetne korszakolni. Hitelintézetek Magyarországon az 1840-es évektől alakultak és így különösen fontos annak a tisztázása, hogy megelőzőleg kiktől lehetett kölcsönöket felvenni. Erre a kérdésre a szerző pontos feleletet ad. A hitelezők elsősorban nagybirtokosok, mellettük jelentős tétel származik különféle egyházi intézményektől: már jóval kisebb a köznemesek, még inkább a polgárok, a katonai és polgári tisztviselők arányszáma. Előfordult, hogy egyes birtokosok a saját birtokigazgatási tisztviselőiktől, sőt jobbágyaiktól vettek fel kölcsönt. Általában ritka, hogy valaki thesaurálja a pénzt. Többnyire birtokvásárlásba fektetik, vagy kamatra adják ki, hogy ne heverjen gyümölcstelenül. Vannak olyanok, akik pénzük kamataiból rendszeres járadékot igyekeznek biztosítani maguknak. A kölcsönadók között szép számmal akadnak külföldiek: feudális urak, udvari ágensek, kereskedők. A pénzkölcsön nem egyszer eszköz arra, hogy Magyarországon megvessék a lábukat, birtokot szerezzenek, akár honosság nélkül is. A magyarországi főrangú családokkal fennálló társadalmi kapcsolatukon kívül vonzó volt az itteni magasabb kamatláb. Az ország helyzete és az elmaradt feudális rendszer, amelyben a pénz befektetésére egyéb lehetőség szinte nem nyílott, ösztönözte a pénztulajdonosokat, hogy pénzükön földet vásároljanak, vagy ha nem akartak gazdálkodni, kölcsön formájában gyarapítsák. A kölcsönök száma és összege tehát a hitelszervezet elmaradottságára és a tőke felhasználásának korlátaira világít reá. Egyúttal pedig azt is mutatja, hogy a birtokos esetlegesen juthatott hozzá hitelhez, és csak olyan mértékben, ahogy kínálat mutatkozott. Ha pedig minden lehetőség kimerült, kénytelen volt birtoka egy részét zálogba vetni. A kölcsönvétel nehézségeire mutat a kamatláb viszonylagos magassága is. Bár az 1647: CXLIV. te. évi 6%-ban állapította meg a kamatot, egységes gyakorlat nem alakulhatott ki. A hitelezők nem egyszer ennél magasabb kamatot követeltek, vagy pedig burkolt emelésként a törvényes %-on felül ajándékot is elfogadtak. Viszont a megengedettnél alacsonyabb kamatláb is előfordult, ami a kínálat nem egyforma feltételeire világít reá. Nem érinti a szerző a felmondási idő kérdését. De úgy látszik, hogy ennek nem is lehetett különösebb jelentősége. A kölcsönöket lassanként, évek, évtizedek múltán, vagy még később fizetik vissza. Ez nyilvánvalóan szintén Összefüggött a tőke egyéb értékesítési lehetőségeinek korlátaival, továbbá azzal, hogy a hitelezők pénzük gyümölcsöztetésének ezt a formáját megfelelőnek tartották. A nagybirtokosok tömeges kölcsönfelvétele szükségessé tette, hogy egyes általánosabb kérdéseket törvényben szabályozzanak. A kamatot rögzítő említett rendelkezésen túlmenően a törvények közvetve vagy közvetlenül ismételten foglalkoztak a hitelügyletekkel. Céljuk főleg a nagybirtok védelme volt az elidegenítéstől, a szétaprózódástól és a nagymérvű eladósodástól. Így az 1687: IX. te. kimondotta hitbizományok létesítését, az 1723: XLVIII. te. a tékozlók birtokainak zárgondnokság alá vonását, a CVII. te. pedig az adósságok megyénkénti betáblázását. A szerző eredményei egyrészt érthetővé teszik e törvények keletkezését, másrészt megvilágítják, hogy mennyire valósulnak meg az életben, illetve mi akadályozta érvényesítésüket. Az utóbbi években többen is foglalkoztak nagybirtokosok és nemesek hitelviszonyaival főleg a feudalizmus végső, a polgári forradalmat megelőző szakaszában. Így Spira György, Szabad György, Varga János vagy egy személy (Széchenyi I.), vagy egy család (tatai Eszterházy) vagy egy terület (Bihar m.) nemességének hitelviszonyait vizsgálták. Ez az érdeklődés is igazolja a téma fontosságát; a hitel kérdése részben magyarázatot ad az uralkodóosztály helyzetére, politikai magatartására is. Bakács a XVII—

XVIII. századi viszonyok rajzával egészíti ki a képet. A 6 család kölcsöneinek feltárása sokféle forrás megszólaltatásával hasznos munka, módszertani szempontból komoly segítség a további kutatás számára. A sok egyforma részlet-adat természetesen itt-ott adattárszerővé teszi, de egyes fejezetek (pl. a Zichy-féle zárgondnokság, vagy Pálffy Károly belegabalyodása az adósságokba és az uralkodó mentési kísérletei) olvasmányosak. 6 nagybirtokos család kölcsönügyletei azonban a korszak hiteléletéről természetesen csak szemelvényeket adhatnak, amiknek alapján azonban már feltételezhető, hogy hasonló viszonyok lehettek a többi nagyúri birtokokon is. Homályban maradnak azonban a hitbizományi törvény alá nem tartozó nemesség, továbbá a többi társadalmi osztályok hitelügyletei. A