Levéltári Közlemények, 37. (1966)
Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - Komjáthy Miklós: I. Károly király állítólagos pecsétnyomója : oklevéltani és kormányzatttörténeti adalék / 207–226. o.
I. Károly király állítólagos pecsétnyomója 223 Mily jellemző, hogy ez az utolsó Árpádok alatt korjelölő formai kellékké vált eleme az ünnepélyes okleveleknek I. Károly uralkodásának első, bizonytalan éveiben eltűnik, hogy azután elsőben is az oklevelek rendelkező, dispositiv szakaszának érdemi tényt, jogi jelentőségű aktust kifejező részeként tűnjék fel újra. Csonkán 73 (csak néhány bárót és néhány prelátust megnevezve), formátlanul (hol több nádort sorolva fel, hol a hagyományos rangsort felforgatva) jelenik meg. A király azokat sorolja el okleveleiben, akiknek tanácsát valóban meghallgatta, akiknek az oklevélbe foglalt adomány, vagy más, királyi kegynyilvánítás létrejöttében valóban tényleges szerepe volt, akiknek hozzájárulása nélkül valóban nem bocsáthatta volna ki a király privilegialisát. A méltóságok megnevezése ezekben az oklevelekben nem formaság, a méltóságsoroknak itt funkciójuk van. Ezért is illesztették azokat az oklevelek dispositiójába. 74 Nyilván, nem véletlen, hogy a királyi hatalom kiteljesedésével teljesebbé válnak a névsorok, hogy fokozatosan visszanyerjék az Árpádok korában kialakult formájukat s végül is hagyományos helyükre kerüljenek. I. Károly uralkodása első két évtizedének sajátos gyakorlata után, amelyben az eschatocollum méltóságsora inkább kivételt erősítő szabályként egy-egy alkalommal s akkor is csonkán, vagy formátlanul bukkan fel, az új pecsét használatbavételével válik rendszeressé és következetessé. Mint láttuk, az 1323. év elején kibocsátott, valamennyi, újpecsétű privüegialis záradéka tartalmazza az Árpádok korának gyakorlatában már formasággá vált méltóságsort. Mégpedig annak hagyományos, szinte szabályszerűnek mondható, teljes alakjában. Kérdés, véletlen csupán, hogy épp az első oklevelek egyike pillant vissza narratiojában azokra az időkre, amikor a király hatalma még nem volt teljes? Aligha. Ahogy a Temesvárott meghúzódó uralkodó még csak néhány hívére hivatkozhatott királyi döntésének indokolásában, a Csák Máté halálával egész országát birtokba vevő, immár Visegrádon székelő I. Károly 1323-tól hatalma teljességének oklevéli bizonyságaként, Árpád-házi ősei gyakorlatát követve, udvara egyházi és világi méltóságainak teljes névsorát királyi öntudattal jegyezteti fel valamennyi privilegialisában. íme, e korai századok kezdetleges, az eseményekre lassabban, nehezebben reagáló viszonyai közepette is az okleveles gyakorlat mily gyorsan, mily érzékenyen s mily adekvát módon követte a politikai élet változásait s mily árnyaltan tükrözte a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyok alakulását. Közelebb visz-e bennünket e tény ismerete I. Károly állítólagos pecsétnyomójával kapcsolatos problémák megoldásához? Gondoljunk arra, hány, később hűtlenné vált híve a királynak részesült adományban, ill. hány, a király hűségére tért, korábban infidelis úr kapott jutalmul birtokot I. Károly első pecsétjével megerősített privilegialisok alapján! Az is megtörtént — fentebb idéztem rá példát —, hogy az egyszer megadományozott hűtlenné válván, elvesztette, majd ismét visszatérvén Károly táborába, visszakapta birtokait. Mindezt ugyanannak a pecsétnek authenticitásával! 73 Sőt eleinte pusztán, név nélkül, áttekintésemben elsőként idézett, 1302. évi oklevelében I. Károly — mondhatni — realisztikusan, úgy, ahogy a valóságban történhetett, hivatkozik a szóban forgó ügynek báróival való megtanácskozására: „nobis personaliter cum baronibus nostrís quibusdam et presentialiter in eadem villa existentibus" (Dl. 40 285). 74 Alkalmasint ez is az eredete e méltóságsoroknak. Érdemes lenne több évszázad okleveles gyakorlatában a méltóságsorok szerepét, jelentőségét is alaposabban megvizsgálni.
