Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 1. - Szedő Antal: Levéltári filmezés / 3–16. o.

A levéltári filmezés 11 oem olvashatóik le a mikrofilmen. Nem kétséges az sem, hogy la sötétben való hosszas mikrofilmol vasas nagyon fárasztja a szemet. (A jövő szerintem azoké a leolvasókészülékeké, amelyek a pozitív filmmásolaitot világos szobában a kutató elé vetítik.) Ezen több helyen Xesrox-niásoilatakkal, vagy eredeti iratnagyságú fotókópiákkal segítenek. (Pl. a Magyar Országois Levéltárbian megfelelő nagyságú fotókópia készük minden 1526 előtti oklevélről.) önmagában az a körülmény, hogy a mikrofényképek filmszalagra vannak felvéve, nem mindig hátrányos. Általában a kutatók kétségtelenül jobban szeretnek az iratokbian lapozgatni, mint a filmtekercset forgatni. De Kanada Nyilvános Levéltára tud esetet, amikor terjedelmes kaitok átnézése helyett szívesebben forgatták át a mikrofikntekercseket. • Nyilvánvaló, hogy minél tökéletesebbek lesznek a mikrofilm-felvételek és a leolvasó készülékek, annál kevesebb lesz az olyan kutató, aki idegenkedik az eredeti irat helyett a mikrofilm használatától. Máris jelzik egyes információk, hogy a [kutatók fiatalabb generációja kevesebb averzióval viselkedik- a mikrofilmek használatával szemben és modern iratok esetében kevésbé ragaszkodnak a kutatók az eredetihez. Érthető, ha kevésbé hasiznák iratok esetében a levéltárosok sem ragaszkodnak mereven az elkészült mikrofilmek használatához. De olyan iratok esetében, melyek túlságosan sokszor kerülnek a kutatók kezébe, és ez .szemimellátható rongálódást okoz akár a tinta, akár az irat anyagában (papír, bőr), szerintünk joggal követelheti meg a levéltároSj hogy a kutató a mikrofilmet, illetve a foto- (esetleg xerox-) kópiát használja. Különleges esetekben, ha a szöveg emendáoióra szorul, vagy az írás betűi tüzetesebb vizsgálatra, természetesen továbbra is ki lehet adni az eredeti iratot. Egyik legfontosabb kérdés az, hogy milyen segédleteket igényel a mikrofilm: vagyis hogyan írjuk le, hogyan leltározzuk a mikrofilmeket. Teljesen világos, hogy amikor egész fondpkat, állagokat fényképezünk le, akkor az iratokhoz eredetileg használt segédleteket (leltárakat, repertóiriumokiat) használjuk. Mivel a filmek őrzési egysége a filmtekercs (ritkán a fílmikártya), nagyon hasznos ebben az esetben is konkordancia jegyzékeket készíteni, amelyekben a .leltárvagy repertórium minden tétele mellé fel van tüntetve, hogy egy bizonyos iratcsoport a hányas számú filmtekercsen (esetleg filmkártyán) található. Ilyen konkordancia jegyzék meglétét sok információ jelzi. Egés:z fondók, állagok filmezésénél az is természetes, hogy az iratokkal együtt a segédleteket is lefényképezik. Más eset, amikor nem egész fon dókat fényképeznek de. Az ilyen módon készült mikrofilmek leírásánál ma még nem követnek egységes eljárást. Nyilván a lényeg az, hogy ebben az esetben is le kell számozni a filmtekercseket (illetve a dobozokat, melyekben a filmtekercset elhelyezik) és egyes iratonként vagy kisebb-inagyoibb iratcsoportonként haladva egyfelől meg kell adni az iratok, iratcsoportok levéltári jelzetét, másfelől fel kell tüntetni annak a filmtekercsnek számát, melyben az irat vagy íraitcsopoirt filmjei vannak. A filmtekercs ne legyen túl hosszú. A Szovjetunióban véleményünk szerint helyesen szabályozták úgy a kérdést, hogy egy filmtekercs hossza -maximálisan 5 m liehet. De semimiesetre iSe legyen hosszabb a filmszalag 25—30 méternél. Magyarországon a külföldön készült kiegészítő jellegű filmeket a következőképpen írjuk le (eddig sokszorosítás útján megjelent az Ausztriában, Cseh-