Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 2. - KRÓNIKA - Komjáthy Miklós: Az UNESCO írásművészeti kiállítása / 339–343. o.

342 Krónika szóbeli intézése helyébe akkor lépett az írásbeli ügyintézés, az írásbeliség, amikor a gazdasági-társadalmi fejlődés során az emberek áttörték a természeti gazdálkodás apró társadalmigazdasági sejtjeinek falait. Abban az időben, amidőn egynapi járóföldön belül szükségleteiket, mint eddig, kielégíteni már nem tudták; távolabbi vidékekre, idegen országokba, sőt más földrészekre jutottak el, ahol őket senki sem ismerte, ahol élőszóval ügyük, igazuk mellett senki sem tanúskodhatott. Ez a magyarázat, amelynél jobbat, mélyrehatóbbat a marxista történetírásban, sajnos, eleddig nem olvashattunk, magának az UNESCO-kiállítás anyagának megvilágításában is kissé vérszegénynek és nagyon is egyoldalúnak tűnt. Az írásfejlődés sokkal, de sokkal öszszetettebb folyamat, semhogy a csaknem formulává egyszerűsödött magyarázat alkalmas lenne a mélyebb összefüggések, írás és társadalom viszonya lényegének és valamennyi vonatkozásának feltárására. A firkálás, rajzolás öncélú örömén túljutott írás maga is technika. Ez a sajátossága, amely a nyomtatásban dominánssá válik, kapcsolja oda az írástechnikát és az ügyek intézésének különböző írásos formáit, a modern technikának az elhangzott szót, a tér és idő korlátai közül ugyancsak kiemelni s maradandóvá tenni hivatott, s az ügyintézésben az írást nem egyszer nélkülözhetővé is tevő eszközeihez (távíró, telefon, rádió stb .. .). Az írás művésziességét bemutató kiállítás mindössze utolsó, „A hírközlés fejlődésének nagy állomásai" című, 50. tábláján utalt ezekre az összefüggésekre. A néző itt egyetlen pillantással foghatta egybe a fejlődést, amelyet az elhangzott szónak, a beszédnek, a gondolatnak az időtől, tértől függetlenítésére törekvés tett meg az ősember kezdetleges rajzaitól, a képíráson, a nyomtatott betűn, távírón, telefonon, rádión át a televízióig. Bennünket, levéltárosokat, akik az ügyek intézése során keletkezett ügyiratokat őrizzük, ezek az összefüggések érdekelnek leginkább. (Csak zárójelben említjük meg, hogy ezeknek az összefüggéseknek némiképpen periférikus vonatkozásaira, mint újság, plakát, propaganda, reklám, a 42—44. tábla fotói már utaltak.) S aligha tévedünk, ha az írásfejlődésnek ezeket a vonatkozásait tartjuk a leglényegesebbnek is. A mód, ahogy az írás és technika vonalán hozzákapcsolódó ügyintézési és hírközlési formák és megoldások összefüggésére s szinte végtelen perspektíváira a kiállítás rendezői ezen az egyetlen, mondhatni, hevenyészve odavetett táblán utaltak, arra vall, hogy e jelenségek társadalmi, gazdasági alapjait legfeljebb körvonalaikban ismerték fel, történetformáló erejüket pedig éppen csak megsejtették. Történetírásunk soron következő feladatai között kell az írásfejlődés társadalmi feltételei feltárásának s a velük kapcsolatos problémák megoldásának szerepelnie. Túl nehezek és bonyolultak e problémák ahhoz, hogy akár csak felszínesen is foglalkozzék velük ismertetésünk. De hírközlés és társadalom, illetőleg történet kapcsolataira a kiállítás 50. táblájának sematikus grafikonjainál sokszorta élesebben világíthatunk rá a magyar történet egyik legtragikusabb eseménysora néhány olyan részletének felelevenítésével, amely részleteket Andics Erzsébet „Ismeretlen adalékok a világosi fegyverletétel kérdéséhez" című (Akad. Közi. XIV. köt. 3. sz. 207—220 L), páratlanul érdekes tanulmánya bontott ki eddig figyelmen kívül hagyott, levéltári források adataiból. Ezek szerint az augusztus 13-i, világosi fegyverletétel híre csak augusztus 17-én délután érkezett meg Bécsbe. A 16-án tartott minisztertanács, még mit sem sejtvén a 3 nappal előbbi kapitulációról, az olasz felkelőknek korábban adott „Generalpardon" szellemében, lényegében teljes büntetlenséget biztosított a felkelésben részt vett tiszteknek. A 17-én este felé érkezett hír hatására azonban a 20-i, immár a császár elnökletével tartott minisztertanács, ügyet sem vetve négy nappal korábbi döntéseire, meghozta azokat a határozatokat, amelyek szabad folyást engedtek a véres megtorlásnak. Andics adataiból egyértelműen kiderül, hogy abban a pillanatban, amikor Görgey, mind az oroszok, mind az osztrákok számára váratlanul, feltétel nélkül kapitulált, a magyar forradalom még obyan erőkkel és lehetőségekkel rendelkezett, hogy, mint Paskievics írta Haynau-nak, „sok vérontást okozhatott volna és meghosszabbíthatta volna a háborút, amely az őszi időszakban ás az éghajlat miatt gyászos kimenetelűvé válhatott volna mindkét hadseregünkre", (i. h. 218. 1.) Görgeynek, nyilván, nem volt áttekintése arról, miképpen áll a forradalom ügye az országban. Fegyverletételének történetírásunk által már tisztázott motívumain túl feltétlenül hatással volt elhatározására tájékozatlansága, amely a hírközlés középkori szintű elmaradottságából következett. E sorokban nem a fiatal diktátor felelősségét mérlegeljük, s a legkevésbé sem akarjuk a fegyverletétel feltételnélküliségének borzalmas következményeit kisebbíteni, amikor megállapítjuk, hogy a hírközlés XIX. századközépi fejlettsége fokán oly nagy területről, mint az akkori Magyarország, egyszerűen lehetetlen volt az egyazon időpontnak