Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 2. - KRÓNIKA - Komjáthy Miklós: Az UNESCO írásművészeti kiállítása / 339–343. o.

340 Krónika A zsebkendőre emlékeztetőül kötött csomó (5. tábla) megkötésének indítéka és célja ugyanaz, mint az aszfaltra festett zebracsíké, vagy más mértani alakoké, ábráké és színeké" (1. tábla), amelyek az úttesten közlekedők figyelmét kívánják felhívni valamire. A modern ember életét végigkísérő jelek csak kivitelükben, technikájukban, motivációjukat tekintve azonban miben sem különböznek a kőkor emberének tőlünk több évezrednyi távolságban figyelmeztetőül kirakosgatott kavicsaitól, gallyaitól és kődarabkáitóí. A figyelmeztető jelektől, kavicsoktól, kődarabkáktól az írás felé vezető, következő lépést e jelek képe jelentette. A kép ma is, írásos magyarázat nélkül, közvetlenül szól nézőjéhez. A történelemelőtti idők barlangi fali képei az ősembert körülvevő társadalmi" és természeti valóságot ugyancsak közvetlenül, azonnal érzékelhetően adták vissza (3. tábla). Az általánosságban maradó, kőkori és napjainkbeli elemi jelekkel szemben már egyedi mondanivalója van a gondolatközlés képi formájának. Tasmánia kormányzójának rendelete, amellyel a bennszülötteket figyelmeztette a gyilkosságok következményeire, a modern világ; közigazgatásának mondanivalóját a barlanglakók nyelvén mondta el (4. tábla). A láthatatlan gondolat láthatóvá tételében ezeknél a piktogramoknál még tovább mentek az ideogramak, amelyek, mint a kínai írás (17. tábla) a tárgyakat leegyszerűsített képükkel jelezték. A tárgyak absztrakt, a valóságot csak vázlatosan visszaadó, a megkülönböztethetőség alsó határáig, az éppen csak ráísmerésig szimplifikált képei néha már a valóságban nem létező fogalmak kifejezésére is alkalmasak voltak. Az egyiptomiak művészi értékű hieroglifái (9. tábla); például az idő elvont fogalmát a nap képével jelezték. Évezredes fejlődés eredményeként tudta képekben megörökíteni az ember az őt körülölelő valóság tárgyait, embertársait, sőt az elvont fogalmakat is. A valóság elemeinek megragadásán és megörökítésén túl azonban „az igazi probléma" — ahogy Mezey László egyetemi docens a kiállítást megnyitó, tartalmas előadásában mondotta- — „a gondolat elsődleges közlésének, a beszédnek rögzítése volt". Azon az úton amelyen az írásfejlődés a valóságban nem; létező dolgok képi megörökítésétől a folyó beszéd legkisebb részeinek, a hangzóknak jelzéséig jutott, a döntő lépést már az egyiptomi hieroglifák megtették. Ez a lényegében ideogramatikus írás ugyanis a szó, a fogalom képi kifejezésének már további elemekre bontásával kísérletezett. A kísérletezés mozgató ereje az írással szemben egyre szélesebb körben jelentkező társadalmi igény volt. Az nevezetesen, hogy az emberek nem elégedtek meg az írás: emlékezetserkentő, emlékképeket megőrző funkciójával, megpillantották benne egy olyan eszköz kialakításának lehetőségét, amely alkalmas a szóban immár alig megfogható, csak tökéletlenül, megrögzíthetetlenül kifejezhető, emberi viszonylatok, kapcsolatok rendbentartására, az emberek együttéléséből származó ügyek intézésére, tartós rögzítésére. E célt az írás egyszerűsödő formái, vagyis az írástechnika könnyülése és gyorsulása szolgálhatták csupán. Az írástechnika tökéletesedése, gyorsulása felé vezető úton az egyiptomi hieroglifák nem jutottak túl a kísérletezés stádiumán. Kb. 3000 esztendővel ezelőtt Egyiptomtól keletre, egy sémita pásztor népnek sikerült az, ami az egyiptomiaknak csak félig-meddig: a beszéd legelemibb részekre, hangokra bontása. E nép ui. a hieroglifákat, már pontosan meghatározott értékkel, hangok jelölésére használta. Mégpedig a sémi nyelvek sajátosságának megfelelően, csak mássalhangzókéra. (A felfedező nép írásának s a vele rokon, többek között a Holt-tengeri tekercsekkel is képviselt. arameus és a belőle leszármazott írásoknak fotóit a 12., a héber íráséit a 13. táblán láthattuk.) A sémi népek misztikájában az írás a nyelv rendező elve, az isteni teremtő akarat megnyilvánulása: „Kezdetben vala az Ige . ..". Mivel szentnek tekintették, írásuk nemzedékeken, századokon át alig változott. Így lett a kvadrát héber írás, évezredes megkövesültségében, a zsidó nép szimbólumává. Hasonlóképpen sajátosan jellemzőek az illető népekre az arab (14. tábla), az indiai (15. tábla), a hátsóindiai (16. tábla) írások. A 17—22. táblán a kínai, s a hatására kialakult, más keletázsiai, így a japáni írások jellegzetes példái tárulkoztak elénk. Az írás a számtalan nyelvjárásra széthullott kínai nyelv helyett a kínai nép hatalmas összetartó erejévé vált. A kínai írás sok ezer jele ui. az egymástól legjobban különböző nyelvjárások beszélői számára is ugyanazt jelenti (36.^ tábla). Kínaiul az írni szó annyi is, mint gondolkodni és örömünket lelni az írásban. Ám gondolat és öröm egyszersmind a művészet megkülönböztető jegye is. A kínaiak képírásjeleikkel rendkívül kifinomult, valóban művészi írást alkottak, amelynek egyik-másik változata az író egyéniségével tökéletes harmóniában olvadt össze. Nem véletlen, hogy e művészi írás megteremtői találták fel a finom formák kifejezésére és megörökítésére alkalmas ecsetet és papírt. — A mexikói és maya írást bemutató három tábla (23—25. tábla) zárta ebbe az íráscsoportba tartozó fajták ismertetését. A szóban kifejezett gondolat előbb képpé alakult át, a képet később egy sémi nép a.