Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: Pest megye múltjából. Tanulmányok. Szerkesztette: Keleti Ferenc, Lakatos Ernő, Makkai László. Bp., 1965. / 307–309. o.

308 Irodalom bemutató adataival egészít ki) ábrázolja és elemzi az újratelepülés folyamatát. Bemutatja egyrészt a beköltöző népesség származáshelyeit, s az 1715 és 1728 között úgyszólván megkétszereződött népességen belül kialakuló differenciálódást, s az így kitermelődött sajátos társadalmi típusokat. A tanulmány ezek után vizsgálja az 1744-ig lassan megszűnő belső migráció tanulságait és tendenciáit; megállapítja, hogy 1760-ig az elzselléresedésnek még nincs nyoma, a majorság azonban már érezteti hatását a jobbágyok egyre szélesebb rétegének szolgálatba állásában, s az egyelőre még lappangó, de már meglevő társadalmi ellentétekben, melyeket egy darabig a korábban legelőnek használt puszták benépesítése még le tud vezetni. A tanulmány a továbbiakban a megye gazdasági életének alakulását, a mezőgazdaság fejlődését, új termelési ágak bevezetését ismerteti, megállapítva, hogy az 50-es évek végére itt-ott már a belterjesebb mezőgazdaság, kertészet és a gyümölcskultúra kezdeteivel is találkozunk. — Szorosan az előző két tanulmányban vázolt fejlődés vonalát folytatja Wellmann Imrének. Pest megye úrbérrendezését vizsgáló tanulmánya, bemutatva a megyei nemesség kísérletét arra, hogy — jobbágyainak az országosénál ekkor, a majorsági gazdálkodás itteni fejletlensége folytán még kétségtelenül kedvezőbb helyzetére hivatkozva — az úrbérrendezést olyan egyedi szabályozás alapján végezhesse el, mely végül is a parasztot sokban még az úrbérrendezésben előírtnál is súlyosabb terhek alá vetette volna. Az udvar azonban átlátott a szitán és másfél évi huzavona után meghiúsította a megye terveit. Jeleként azonban annak, hogy — mint az előző tanulmányok is sejtették — a megye földesúri gazdaságában már erősek voltak az árutermelési tendenciák, — az úrbérrendezés után nem sokkal a földesurak még élni tudtak az így megnyíló lehetőségekkel, ami a paraszt sorsának valóban a korábbihoz képest gyors romlását eredményezte, — ha helyzete persze az ország egyéb területeihez képest még továbbra is kedvezőbb maradt. — A parasztsors romlásának ezt a folyamatát Spira György tanulmánya elemzi immár 1848 perspektívájából. Megállapítja, hogy a századfordulóra a Pest megyei paraszt már az urbárium előírta színvonalon teljesítette szolgáltatásait s helyzete 1848-ig még tovább rosszabbodott: a háztartások számának növekedésével nem nőtt arányosan a telkiállomány, sőt a különböző jogcímű telkenkívüli földekhez is csak egyre nehezebb feltételekkel juthatott, és egyre csekélyebb mértékben. Ha szerzőnek a háztartások számát pusztán a földterülethez arányosítva következtető módszerével nem is értünk mindenben egyet (figyelembe kellene venni a népességszám emelkedésének mértékét is, mert részben nyilván a nagycsaládok bomlásával állunk szemben), — kétségtelen, hogy szerző szuggesztív logikájú következtetései igen jól mutatják be e helyzet következményeit: a paraszt a föld termőerejének fokozott igénybevételére kényszerült, ami párhuzamosan az állatállomány csökkenésével a talaj leromlását idézte elő, s a töredéktelkes jobbágyok pauperizálódását s a parasztság növekvő elégületlenségét: még nem forradalmi elkeseredettséget, de már érezhető s politikai magatartását is befolyásoló fenyegetést a nemesség számára. — Eperjessy Géza tanulmánya a fentiekben a megye gazdasági társadalmi viszonyainak elsősorban a parasztság oldaláról vizsgált fejlődését a céhes ipar helyzetének bemutatásával egészíti kir ismertetve egyrészt a — főleg mezővárosi — céhek gyors megalakulását és felvirágzását a XVIII. században, majd — elsősorban a pesti ipar versenye révén — a XIX. században meginduló stagnálásukat, s végül hanyatlásukat. A tanulmány befejező része már átvezet az 1848 utáni még csaknem negyedszázadba, az átmenetileg megszüntetett majd még egyszer rövid időre feltámasztott céhszervezet agóniájába is: egy egész, a céhszervezet bástyái mögött élő társadalmi réteg kétségbeesett, de eleve bukásraítélt és reakciós eszközöket is felhasználó harcát mutatva be egyrészt a szabad iparűzés, másrészt szabad bérmunkássá, válni akaro céhlegényeivel szemben. A tanulmányt a XVIII—

XIX. századi Pest megyei céhek teljes (Szádeczkyhez képest javított) jegyzéke zárja le. Csak sajnálhatjuk, hogy a megye történetének eddig időben és sokban tárgyilag is összefüggő előadása most megszakad: a „ferencjózsefi" kor Pest megyéjével tanulmány nem foglalkozik a kötetben: a kor utolsó évei Krizsán László Az 1919-es tanácshatalom és előzményei Pest megyében c. tanulmányában kerülnek csak megemlítésre. A tanulmány első fele ui. vázolja a századfordulótól kezdve a megyében kibontakozó munkás- és parasztmozgaímakat: a munkásmozgalmak kapcsán összefoglalva a főleg a Pest környéki munkásság (és 1904. évi sztrájkjával a vasutasság), — a parasztmozgalmak kapcsán főleg a Tápióvölgye és Cegléd, valamint a Várkonyi párt onnan kiindulva szervezett megmozdulásait: mindezek főleg a munkásság a világháború alatti mozgalmaiban kulmináltak. A tanácsrendszer előzmények,, majd a tanácsok 1919 márciusa utáni szervezetét és összetételét bemutató fejezet különös értéke a megye tanácsai társadalmi, foglalkozás szerinti összetételét kimutató táblázat és annak elemzése. — Vígh Károly tanulmánya az ellenforradalom hatalomrajutását és első