Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai I. Levéltári leltárak 4.) Budapest, 1965. / 296–299. o.

Irodalom 297 gyár kormányhatóságoknak átadott iratait, majd a sajátosan magyarországi politikai hatóságok irathagyatékát: a Windischgratz-féle, alig féléves szervezést, majd a Bach által inaugurált rendszer tíz évében, végül a Benedek Lajos átmeneti helytartóságának fél éve alatt keletkezett iratanyagot, mindvégig határozottan elkülönítve e rendszerek központi és territoriális szerveit. A második rész az októberi diploma korában (1860—1867 között) működött politikai kormányhatóságok: a tárca nélküli magyar miniszter, a magyar kancellária, az erdélyi kancellária és a helytartótanács iratait ismerteti. A harmadik rész mindkét korszakban a politikai kormányhatóságok közvetlen felügyelete alatt működő szakhivatali ágazatok (túlnyomórészt az építészeti hivatalok, kisebb részben a számvevőségi hivatalok) iratait írja le, itt az ágazatokon belül különítve el egymástól először a két fő periódust, majd azokon belül az egyes szervezeti egységeket ugyancsak a hivatali hierarchia rendjében tárgyalja. A kötet felépítésére tehát — mint már a szerkezetnek ebből a szűkszavú ismertetéséből is láthatjuk — elsősorban a szervezetnek, illetve a szervezet történeti fejlődésének következetes alapulvétele a jellemző. Ennek a módszernek helyes, és mindenféle levéltári szisztematizálásnál egyedül használható voltát itt az a körülmény bizonyítja, hogy ennek alapján vált lehetővé az állagok egyedül logikus, ismertetésüknél a felesleges ismétlődések elkerülését egyedül biztosítani képes csoportosítása. Szerző azonban az egykorú hivatali szervezetet nemcsak ebben a vonatkozásban vette alapul, hanem — igen szerencsésen — az egyes állagok tartalmi kibontásában is: amennyiben az irattárban már kialakított, és így eleve adott valamely egykorú tárgyi, tagolás nem kötötte (vagy segítette), a gondosan felderített egykorú belső szervezet s az arra épülő ügykörök szerint haladva igyekezett képet adni az állag tartalmáról. Az így nyert információk rendszeressége és teljessége véleményünk szerint világosan bizonyítja, hogy amint a fondok és állagok szisztematizálásánál is az egykorú hivatali hierarchiához való kapcsolás jelenti az egyetlen járható utat, úgy a tárgyak kibontásánál (s még inkább egy esetleges átrendezés esetén a tárgyi csoportok kialakításánál) legmegfelelőbb az egykorú, valóságos összefüggéseket kifejező ügykörfelosztás alapulvétele. Kétségtelen, hogy erre éppen e korszak iratkezelése nagy lehetőségeket nyújt, s ennek alapulvétele az ismertetésben jól mutatja e módszer fölényét a kívülről, egyoldalúan, csak a kutatói .szempontok szerint kialakított tematikai csoportok alkalmazásával szemben. A tárgykibontásban a hivatali ügykörök következetes alapulvételével a szerzőnek általában sikerült elkerülnie azt is, hogy kiterjedtebb ügykörű főhatóság iratanyagának tárgykibontása túlságosan is megfoghatatlan általánosságokban mozogjon: az egykorú ügyvitel többnyire mindig reális tartalmú kategóriái ezt a reális tartalmat az ismertetés során is érzékeltetik. Szerző különben máskor is szerencsésen távoltartotta magát attól, hogy szélsőségesen értelmezze az ismertető leltározásnak az egyes konkrét adatok közlésével szembeni fenntartásait: az egykorúlag kialakított nagyszámú, tárgyi alapú különcsomó esetenkénti pontos és konkrét tárgykibontásával Sashegyi a kutatónak további segítséget nyújtott. Mivel a közigazgatás szervezetének alapulvétele szükségképpen feltételezi ennek a szervezetnek és belső összefüggéseinek előzetes felderítését és ismertetését is: szerző a kötet terjedelmes bevezető tanulmányában igen alapos levéltári kutatás alapján számos, eddig ismeretlen részlet felderítésével, s már ismert részletek új, valóságos összefüggésekbe való beállításával mutatja be az olvasónak e 18 év bonyolult szervezéstörténetét, s az ezek mögött álló politikai és társadalmi erőket, ezáltal lehetővé tévén a leltár szinte minden egyes tételének bekapcsolását abba a nagy szervezési kísérletbe, mely e 18 évet: a polgári államapparátus megalkotásának első nagy kísérletét jellemzi. Rendkívül érdekes, és a szembenálló politikai felfogásokat igen jól jellemzi azoknak a huzavonáknak bemutatása, melyek e nagy kísérlet során pl. az igazságszolgáltatás és a közigazgatás szétválasztásakor támadtak a doktriner központi politikusok és a helyi viszonyokat ismerő hazai tisztviselők között a közigazgatási batóságok botbüntetési jogának fenntartása körül, — vagy méginkább azok, melyek az abszolutizmus rendszerének 1860 utáni lebontása során jelentkeztek. Az e hónapokban kialakult gyakorlatilag kettős hatalom határozott, világos körvonalú, gazdag adatanyagra támaszkodó bemutatása, a konfliktus "kiéleződését legjobban érzékeltetni képes problémák (adóügyek, rendőrség) kiemelésével, a munka e részének különös jelentőséget ad. E kiélezett viszonyok között közvetlen közelről kapunk bepillantást az abszolutizmus rendszerének kormányzati módszereibe, annak hiányosságaiba és abba a felemás helyzetbe, mely szükségképpen előállott abból, hogy 49 után Bécs egy, a polgárosodáshoz az abszolutizmust már nem igénylő saját útján elindult társadalom igazgatására vállalkozott. (A magyar fejlődés e helyzetben különösen jól megfigyelhető sajátos vonásainak hangsúlyos és még további gazdag következtetéseket