Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai I. Levéltári leltárak 4.) Budapest, 1965. / 296–299. o.

298 Irodalom is lehetővé tevő érzékeltetése e fejezet különös értéke.) Az igazgatás ilyen részletes bemu­tatásával a leltár amellett, hogy az anyag ismertetésének levéltári szempontból is legmegfele­lőbb módszerét választotta, nagy jelentőségű a történettudomány szempontjából is: a kettő szükségszerű összefüggését persze nem nehéz felismerni. A tárgy alapvető és következetesen történeti szemlélete szükségképpen kellett, hogy elvezesse a szerzőt a legteljesebb levéltári összefüggések felismeréséhez, és fordítva: az anyag biztos és mély ismerete szükségképpen a történeti szemlélet felé irányította a leltározót. Ezek után azonban csak annál inkább sajnálhatjuk, hogy szerző a leltár már említett, az egész korszak igazgatástörténetét bemutató bevezetésében nem lépte túl a tárgyalásnak a leltár igényei által megszabott korlátait, s ha csak vázlatosan is, de nem bocsátkozott bele a tárgy olyan vonatkozásainak ismertetésébe, melyek, ha a levéltári anyag megértéséhez talán már nem közvetlenül szükségesek is, de a magyarországi abszolutizmus államapparátusának történeti értékelése szempontjából nem kis jelentőségűek, s mely kérdések megválaszolására kétségtelenül szerző lett volna nemcsak a legilletékesebb, de a legalkalmasabb is. E vonat­kozások közül elsőnek annak bemutatását hiányoljuk, hogy egyrészt a Habsburg-monarchia centralizált abszolutista átszervezésére vonatkozó kísérlet hogyan illeszkedett bele a kor európai államfejlődésébe: vagyis korszerűtlenségében is még mennyire volt korszerű, —r­másrészt e szervezés mennyiben volt nóvum a Monarchia többi, a március előtti magyar viszonyokhoz képest már akkor is sokkal szorosabban, abszolutisztikus módszerekkel kor­mányzott tartományai számára: vagyis az új szervezés rájuk nézve is államéletüknek akkora cezúráját, zökkenőjét jelentette-e, mint Magyarország számára? A kérdést azért érezzük je­lentősnek, mert ennek nyomán felvetődhet a probléma, hogy a Habsburg-monarchia ilyen átszervezése átmenetileg nem volt-e szükségszerűbb, mint eddig hittük, s tulajdonképpen nem jelenti-e a polgári átalakulás egy sajátos kelet-középeurópai típusának többé-kevésbé szük­ségszerű, s az eddiginél pozitívabban értékelendő politikai felépítményét? Ehhez közvetlenül csatlakozik azonban második kérdésünk: végül is mi volt tehát az oka a rendszer bukásá­nak: annak, hogy minden pozitívuma és szükségszerűsége ellenére is a társadalom valóban legszélesebb rétegeinek olyan osztatlan ellenszenve kísérte minden intézkedését, — annak ellenére, hogy az októberi diploma után alig egy évtizeddel a dualizmus magyar állama leg­nagyobbrészt ugyanezeket az intézményeket hívta új életre. Csak ennek a kérdésnek tisztá­zása segíthet hozzá ugyanis bennünket annak felismeréséhez, hogy a bukásban mennyi része volt sajátlagosan magának a szervezetnek (a szervezet rossz felépítésének vagy működésé­nek), és mennyi — és milyen vonatkozásban — a szervezetet életrehívó és mozgató gazda­sági, társadalmi és politikai tényezőknek. Olyan kérdések ezek, melyeknek megválaszolása — ha a szűkebb értelemben vett, a levéltári anyag megértését közvetlenül megalapozó szerve­zettörténet kereteit túllépve is — a kor igazgatásának történetéről a kötet nyomán kialakult képünket végül is feltétlenül kerekebbé, zártabbá tehette volna. Anélkül, hogy a rendkívül bonyolult kérdéskomplexus vitatásába bele kívánnánk bo­csátkozni, mégis megjegyezzük, hogy az abszolutizmusnak e késői, már a polgári átalakulás korára eső csökevénye olyan felépítménynek tűnik, mely jellegzetesnek tekinthető egy, a kapitalizálódás bizonyos fokára széles és valóban polgári tömegek nélkül eljutott társadalom­ra, melyben a tőkés fejlődést még csak a társadalom aránylag szűk, bár vezető rétegei: ka­pitalizálódott nagyfeudálisok és közvetlenül az állam hitelműveleteiből meggazdagodott nagyburzsoák képviselik, s mely, miközben e szűk rétegek uralmát természetszerűleg lehető­ségig stabilizálni akarja, azáltal, hogy ennek során szükségképpen mégiscsak elősegíti (a tár­sadalomra ugyancsak jellemzően végig nem harcolt) polgári forradalom egyfajta tökéletlen befejezését, ennek során egyre szélesebb közép- és kispolgári rétegek megteremtésével saját­maga sírásójává válik. A Monarchia és ezen belül Magyarország tőkés fejlődésének előre­haladott fokát véleményünk szerint mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az abszolutizmus rendszere másfél évtizeden belül válik feleslegessé: védőszárnyai alatt ekkorra valóban meg­erősödnek azok a kis- és középpolgári tömegek, melyek már fokozott beleszólást követelnek maguknak az állam irányításába. És akik, ha ezt az irányítást persze nem is tudják meg­szerezni, de az erre irányuló, az abszolutizmus elleni törekvéseik jegyében a 60-as évek elejére már politikai bázisául szolgálhatnak annak a magyar uraíkodóosztálynak, mely majd a kiegyezés után az abszolutizmus által inaugurált polgári intézményeket saját kezébe véve, azokat a burzsoá állam jól használható fegyvereivé fogja fejleszteni — immár a negyedik rend elleni harcában. — A fejlődésnek ezt az irányát ismerve és ebből a szempontból nézve azután már nem kell meglepőnek találnunk az abszolutizmusnak sem bukását, sem az imént még gyűlöletes elnyomó apparátusának újraéledését a romjain felépülő magyar polgári állam-

Next

/
Oldalképek
Tartalom