Levéltári Közlemények, 35. (1964)

Levéltári Közlemények, 35. (1964) 1. - IRODALOM - Incze Miklós: Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936–1945. A sorozat szerkesztője: Zsigmond László. I. Berlin–Róma tengely kialakulása és Ausztria annexiója 1936–1938. Összeállította és sajtó alá rendezte: Kerekes Lajos. IV. Magyarország külpolitikája a II. világháború kitörésének időszakában 1939–1940. Összeállította és sajtó alá rendezte: Juhász Gyula. Budapest, 1962. / 138–139. o.

Irodalom 137 után, főleg az abszolutizmus időszakában, 1853 után került sor. Ekkor kerül sor a több milliós magyarországi agrárproletariátus kialakulására., Ezzel a problémával összefüggésben. utal arra is a szerző, hogy történetírásunk mindeddig — főként Fényes Elek adataira támaszkodva — kisebb mennyiségű földbirtokot mutatott ki a jobbágyság kezén, mint amennyit az valójában használt, ugyanakkor elnagyította a nemesség birtokában levő földmennyiséget, mert nem tett különbséget a „nemesi földtulajdon" és a „nemesi földbirtoklás" kategóriái között. i Végezetül a magyarországi agrárfejlődés „porosz" és „amerikai" útjának objektív feltételeit mérlegeli Sándor Pál a 48-as forradalom időszakában. Megállapítja, hogy a forradalom alatti parasztmozgalmak eddig kevésbé hangsúlyozott, ám jelentős részben abból fakadtak, hogy a parasztság kezén levő ténylegesen birtokolt földek nem váltak törvényes tulajdonukká, mivel rájuk az 1848 : IX. te. nem vonatkozott. A parasztok földköyetelése a nemesi birtokok, az általuk is majorságinak elismert földek elvételére, felosztására nem terjedt ki. Így agrárforradalomról abban az értelemben, hogy ez a nagybirtokrendszer széttörését eredményezze (különösen megfelelő vezető osztály hiányában) nem beszélhetünk. S így szerző szerint nem beszélhetünk az amerikai típusú tőkés agrárfejlődés gazdasági és politikai feltételeiről sem. A tanulmány főbb megállapításainak ismertetése után újból hangsúlyozni óhajtjuk Sándor Pál munkájának és eredményeinek jelentőségét. Különösen is értékesnek kell minősítenünk, hogy újabb, eddig teljesen elhanyagolt forrástípusokat vont be a kutatásba (kataszteri felmérés, telekkönyvek), hogy rendkívül körültekintő és tanulságos módszertani eljárásokat alkalmazott, és főleg, hogy rendkívül gazdag adatanyagot, s ennek alapján meglepő eredményeket produkált. Ugyanakkor azonban arra is szeretnénk rámutatni, hogy bizonyos alapproblémák felvetésében nem is jár annyira új utakon a szerző, mint hinnénk. Ne tűnjék túlságos egyoldalúságnak vagy elfogultságnak, ha ezzel kapcsolatban most csupán Szabó István egyes tanulmányaira, megállapításaira utalunk, melyeket bizonyos időszakban oly méltatlanul és súlyosan ítélt, vagy hallgatott el a dogmatikus marxista történetírás. Pedig Szabó István — mint azt szerző is említi — az elsők között volt, akik a jobbágybirtok problémáit éppen abban az összefüggésben és gyakran éppen abban a szellemben és eredménynyel vizsgálták, ahogyan azt most Sándor Pál is tette. Szabó István szinte elsőként mutatott rá arra, hogy a jobbágyság kezén levő földállomány nem csak telki földekből áll, hanem jelentős mértékben telken kívüli minőségű birtokból is. Ő vette vizsgálat alá a magyarországi majorsági gazdálkodás fejlődését, jellegzetességeit is, és ő kísérelte meg először azt is felvázolni, hogy a majorsági gazdálkodás térhódítása miként érintette a parasztság használatában levő földállományt. Még azt sem hallgathatjuk el, hogy a 48-as parasztmozgalmak jellegére is Szabó István tette — legalábbis a felszabadulás után először — azokat a megállapításokat, melyekkel egybehangzóan most Sándor Pál az agrárforradalom és az „amerikai" út lehetőségét 48-cal kapcsolatban önkritikusan maga is megcáfolta. Mindezt azért bátorkodtunk Sándor Pál tanulmánya kapcsán megjegyezni, mert éppen nála látjuk leginkább jelét annak, hogy kész nyíltan és etikusan szembenézni saját korábbi nézeteivel s hogy munkásságát „az utóbbi években történeti irodalmunkban jelentkező reális felfogás" kialakítása iránti igény hatja át. Visszatérve Sándor Pál munkájához, rá kell mutatnunk arra ís, hogy adatai és megállapításai esetenként olyan nagymértékben térnek el az eddigi tudományos közfelfogástól, hogy alig tudjuk elhallgatni a bennünk támadt kétségeket egyes megállapításaival kapcsolatban. A paraszti földek kisajátításának, elvételének és majorsági, uradalmi földekké tételének kérdésében Sándor Pál felfogása nemcsak a korábbi, dogmatikus marxista felfogással áll szemben, hanem a kortársak megfigyeléseivel és a legszínvonalasabb és a leghaladóbb polgári szakmunkák megállapításaival is, A jobbágyok' sorozatos panaszait nem is említjük. A kétség annál inkább feltámad bennünk, mert bizonyos, hogy az uradalmi gazdálkodásba, a földesúr házi kezelésébe vont földterületek éppen a feudalizmus utolsó századában bővültek jelentékenyen. De honnan vették a földterületet, ha a jobbágyság kezén levő földmenynyiség változatlan maradt? Terméketlen területeket vontak volna művelés alá, vagy pusztatelkeket? Bizonyos, hogy nem. Változatlanul úgy érezzük, hogy a korabeli allodizálás valamilyen formában mégiscsak a jobbágyok kezén levő földeket is érintette, mégpedig jelentős mértékben. Sándor Pál eredményeit, megállapításait más területen sem tudjuk fenntartás nélkül elfogadni. Megítélésünk szerint a szerző indokolatlanul és túlságosan elmossa a jobbágyok kezén levő úrbéres és nem úrbéres földek közötti jogi különbséget. Azt még csak helyesnek tartjuk, hogy a jobbágyok valóságos életlehetőségeinek, életszínvonalának a vizsgálatánál a telken kívüli földállományt és az azon szerzett jövedelmet is figyelembe kell venni. Azt.