Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - IRODALOM - Baraczka István: Kultúrtörténeti szemelvények a Nádasdyak 1540–1550-es számadásaiból. Szerkeszti: Belényesi Mária. Az anyagot közli: Kumorovitz L. Bernát és M. Kállai Erzsébet. Fasc. I–II. (Történeti-néprajzi füzetek 1.) Budapest, 1959., 1960. / 289–291. o.

Irodalom 285 a társadalmi-politikai rendnek pusztulását, amelynek tudományossága megfogalmazta s a megvalósulás útjára terelte koncepcióját. íme ,három tudósnemzedék egymásra építő, s a korszakfordító történeti változások ellenére is, szinte töretlen folyamatjosságú előkészítő és publikáló munkájának eredményeképpen kezünkben van az Árpádok legfelsőbb ügyintézése iratemlékei legnagyobb részének Kritikai Jegyzéke. Nem hiú a remény, hogy a „Szent István első magyar király. '. . törzsének", Ernye bán fia István szavaival élve, „utolsó aranyágacskája", III. András életét, országlását dokumentáló, királyi oklevelek kritikai regesztagyűjteménye is belátható időn belül napvilágot lát. „Habent sua fata libelli..." A „Szentpétery— Borsa", a magyar történettudomány, sőt — nyugodtan mondhatjuk — az európai történettudomány alig felbecsülhető hasznára, nem marad csonka. A Kritikai Jegyzéknek a nyugati, nagy, német császári és pápai regesztagyűjtemények szolgáltak példaképül. Alapvető különbség van azonban azok és a „Szentpétery—Borsa" között. A nyugati regesztagyűjtemények kiadóinak a kor színvonalán álló, kritikailag kitűnően megrostált oklevélkiadványok álltak rendelkezésükre. Szentpéterynek, de még Borsának is az eredeti oklevelekig kellett visszanyúlnia, hiszen az Árpádok oklevelei, néhány, kifogástalan családi és territoriális dipíomatariumtól eltekintve, ma is csak a már megjelenésük idején elavult Fejér- és Wenzel-féle oklevéltárakban olvashatók. Nyugaton a kia-dásnál már a tárgyi, történeti szempontok lehettek az elsődlegesek. A magyar kutatóknak csak igen alapos oklevélkritikával volt szabad anyagukhoz közeledniök. így szinte természetesen adódott, hogy Szentpétery oklevéltani szempontokat érvényesítve, kiadói munkáját egy kibocsátó, a királyok okleveleire szűkítette le. „A diplomatikai feldolgozás ugyanis" — ahogy a Kritikai Jegyzék első bírálója, Hóman Bálint helyesen állapította meg (Századok, 1923—24. 761. 1.) — „módszertanilag csak oklevélcsoportonként, mégpedig elkülönített csoportok külön-külön vizsgálatával volt végrehajtható". A hasonló jellegű, nyugati forráskiadványok célja az anyag összegyűjtése, rendszerezése, tárgyi egységbe foglalása: — sajátos viszonyaink között a nálunk szükségképpen elsődleges kritikai szempontok ott háttérbe szorultak, csak alkalomszerűen merültek fel. Mi sem jellemzőbb a kritikai elv uralkodó voltára Szentpéterynél, mint az, hogy máig nélkülözhetetlen Magyar Oklevéltana mintegy Kritikai Jegyzékének melléktermékeként született meg. Abban az időben, amikor okleveleinkkel és más, középkori írásos forrásainkkal szemben, nem egyszer előre megfogalmazott, tárgyi szempontok által irányított kritika, sőt, mondhatni, hyperkritika divatozott, Szentpétery óvatos, csaknem öncélú, formális diplomatikai kritikája egészséges visszahatásként jelentkezett. Ennek megfelelően fogalmazta az oklevelek regesztáit, amelyek célja nem a szövegek pótlása, csupán a különböző kiadások kritikai használatának megkönnyítése volt. Nem tartalmi kivonatok tehát a Szentpétery-regeszták, csupán az oklevél tárgyát adják meg szabatosan, a lényegre szorítkozva. Borsa tovább ment egy lépéssel. Kötete ugyanazokon a kritikai elveken épül, mint mesteréé, aminthogy az egész kiadvány célkitűzése sem változott, a regesztak megfogalmazásánál azonban alkalmazkodott az újabb kívánalmakhoz. Módosította, bővítette a Szentpétery-féle oklevélkivonatokat, azzal a céllal, „hogy a regesztak a kutatók minél szélesebb rétege számára minél korszerűbb formában tükrözzék az oklevél tartalmát". (6. 1.). Vagyis regesztái már nemcsak az oklevél tárgyát jelölik meg, hanem, bármily tömör formában is, «íz oklevél tartalmáról adnak tájékoztatást. Borsa éppen folyóiratunk hasábjain foglalkozott a regesztakészítés problémiával (1946. 47—70. 1.). Itt leszűrt elveivel, a Kritikai Jegyzék sajátos céljaihoz alkalmazva, IV. László okleveleinek tartalmi kivonataiban is találkozunk, bár annak idején megfogalmazott elvei a Kritikai Jegyzékben követett gyakorlatához képest maximalistáknak tűnnek. így nem szerepelnek regesztáiban a határjárásokban előforduló tulajdonnevek és nem latin szavak, „csupán utalás történik arra, hogy az oklevél részletesen leírja a határokat". (7. 1.). Egyébként az oklevél valamennyi szereplőjének s az oklevél tárgyával kapcsolatos helynek nevét felvette regesztáiba. Borsa csupán akkor tért el ezektől a maga előírta szabályoktól, amelyeknek leglényegesebb követelménye, hogy „a gazdaság- és társadalomtörténeti szempontból a legkisebb jelentőséggel bíró adat is rögzíttessék" (uo.), ha ezeknek az elveknek követése együtt járt volna szinte az egész oklevél szövegének fordításával (mint pl. vámszabályok stb, esetében). Csak helyeselni lehet, hogy a regesztakészítés általa klasszikusnak vélt szabályát, hogy ti. a regeszta egyetlen mondatból álljon, nem mindig 'tartotta tiszteletben. (A magyar nyelv szellemével az efféle, egymondatos klasszicitás nem is fér össze.) Borsa regesztái tehát lényegesen bővebbek Szentpéteryénél. Bővült az oklevelek leírása is. Megadja az oklevél méretét, utal a kezdőbetű díszítettségére, röviden leírja a pecsétet (ezt már Szentpétery „purum"-a is megtette). Az oklevél dátumsorát is Szcntpéterynél bővebben, az eredetihez hívebben adja Borsa. Mindezzel, ahogy Fügedi Erik elismerően írja a Századok-ban (1962. 257. 1.), valóban „nagy lépéssel hozta közelebb az eddigi, az általános európai színvonaltól ezen a téren elmaradó diplomatikánkat".