Levéltári Közlemények, 33. (1962)

Levéltári Közlemények, 33. (1962) 1. - IRODALOM - Maksay Ferenc: Papp László: Nyelvjárási és nyelvi norma XVI. századi deákjaink gyakorlatában. (Nyelvtudományi értekezések 25.) Budapest, 1961. / 175–176. o.

Irodalom 175 nyomulásnak köszönhette, hogy számottevőbb szerephez jutott a megye s részben a távolabbi vidék életében. 1541 után szó volt róla, hogy oda telepítik Veszprémből az oszmán elől elmenekült kanonokokat. Mindenesetre ekkor fogtak hozzá Egerszeg megerősítéséhez. A városka erődítéseit Kanizsa eleste után fejlesztették várrá. Zalaegerszeg ily módon a Légrádtól Szatmárig húzódó végvárvonal egyik fontos pontjává vált. 1566-ban a török felégette Kapornakot. A megye ítélőszéke és közgyűlése Zalaegerszegre költözött. Az élet lüktetőbbé vált, szaporodtak a polgárok magánjogi ügyletei is, amelyekről egyre többen akartak maguknak hiteles bizonyságot szerezni. Ekkor készülhetett a város első pecsétje, amely azonban nem maradt ránk. Holub szerint Zalaegerszeg 1616. évi pusztulásakor veszhetett el. A szerző arra következtet, hogy a város első, ismert pecsétje, amely a városi hatóság 1634-es kiadványán szerepel első ízben s amelyet még néhány, XVII. századi iratról ismerünk, az elveszett pecsét nyomán készült, kezdetleges munka. Mind a pecsétkép, mind betűformákat utánzó körirata arra vall, hogy valami okból hirtelen kellett új pecsétet készíttetni s nem lévén kéznél képzett Ötvösmester, nem tudtak szabályosan vésett pecsétről gondoskodni. A recensensben, aki a pecsétlenyomatokat őrző iratokat nem ismeri, felmerült a gyanú, vajon a kezdetleges véset keletkezésének a zavaros körülmények között nincs-e más magyarázata (hamisítás)? Holub a továbbiakban végig kíséri Zalaegerszeg városa pecséttörténetét egészen az 1845-ös, immár magyar feliratú pecsétig. Az utóbbi évek külföldi kutatásai bizonyítják, hogy a pecséttan páratlanul gazdag és sokoldalúan értékesíthető forrásanyaga a történelemnek. Ez a tanulmány, amely egy munkás, tudós élet dús aratásának értékes termése, a majdani, magyar, pecséttani búvárlatok számára mindenkor hasznosítható adatokat és szempontokat tartalmaz. Komjáthy Miklós PAPP LÄSZLO NYELVJÁRÁSI ÉS NYELVI NORMA XVI. SZÁZADI DEÁKJAINK GYAKORLATÁBAN Budapest, 1961. 227. 1. (Nyelvtudományi Értekezések 25. sz.) Az utolsó években nem egy tanulmány foglalkozott a magyar „irodalmi nyelv, írott nyelv, köznyelv" kialakulásának kezdeteivel. Ez a kérdés — s vele Papp László széleskörű anyaggyűjtésre, gondos elemzésre támaszkodó monográfiája — bennünket két szempontból érint közelebbről. Egyrészt, mert „az egyes magyar nyelvjárások fölé rétegződő nyelvváltozat" — születésétől kezdve — mind fontosabb eszközévé vált írásbeliségünknek, egy idő után a hivatali írásbeliségnek is. Másrészt pedig, mert a „deákság", amelyik, úgy látszik, a legfőbb szerepet vitte e nyelvváltozat megteremtésében, ugyancsak ennek az írásbeliségnek volt a hordozója, utóbb a hivatali írásbeliség is őrá épült. Mai köznyelvünk elődje először írásban jelentkezik, azon belül is legelőbb a „nem irodalmi" termékekben. (Szépirodalmi művek még a XVII—

XVIII. században is gyakran nyelvjárásos jellegűek.) Határozottan megállapítható, hogy a XVI. század közepe előtt nincs törekvés nyelvjárások fölötti nyelvváltozat kialakítására. A Mohács előtti magyar kancelláriának legfeljebb az oklevelekben elszórtan előforduló magyar szavak egységes írására volt gondja, az ország különböző tájairól a királyi udvarba feljött urak pedig saját anyanyelvjárásukon is meg tudták magukat értetni a más tájról származókkal, akárcsak a helységről helységre vándorló komédiások. A nyelvjárások közti eltérések ugyanis a magyar nyelvterületen nem voltak nagyok. Papp László megállapításai szerint a század közepe után kelt szerződések, végrendeletek, magánlevelek és hasonló típusú iratok nyelvében fedezhető fel először változás. A magyar nyelvű írásos gyakorlat terjedésével és az iratok stílusformuláinak fejlődésével párhuzamosan ui. a fogalmazók, ül. leírók kerülni kezdik a nyelvjárási sajátságokat, mint amelyek „nem illők, nem szokásosak" s egyre jobban közelednek egy nyelvjárásokon felüli „normához". (Kezdetben a mai köznyelv elődjén kívül még legalább egy ilyen „norma" kimutatható: az alföldi nyelvjáráshoz közeli, enyhén ö-ző változat.) Kik fáradoznak, ösztönösen vagy tudatosan, e normák kialakításán, a közös nyelvsajátságok szaporításán? Az ország minden tájának litterátusai: hivatásos íródeákok, jegyzők, papok, tanítók, tiszttartók, a hozzájuk hasonlóan iskolázott alkalmi tollforgatók, továbbá néhány magasabb műveltségű nagybirtokos. A deákságon belül először a nagyurak szolgálatában állók alkal-