Levéltári Közlemények, 31. (1960)

Levéltári Közlemények, 31. (1960) - IRODALOM - Kubinyi András: Bertold Spuler: Die Mongolen in Iran. Politik, Verwaltung und Kultur der Ilchanzeit 1200–1350. 2. erw. Aufl. Berlin, 1955. / 335–337. o.

Irodalom 335 lalkozik, a neográfia tárgykörébe tartoznának a sokszorosítótechnika különféle eljárásmódjaival (gépírás, litográfia, hektografia, mimeografia, nyomtatás stb.) előállított történeti források. A neográfia, amely időbeli folytatása a paleográfiának, ehhez hasonlóan ugyancsak a társadalmi fejlődés objektív törvényszerűségeit tárja fel ós ezzel a történettudományt szolgálja. Elvileg helyeseljük Csjerepnyin javaslatát, gyakorlati kimunkálására azonban,. — hazai vonatkozásban — véleményünk szerint csak akkor kerülhet sor, ha régi adósságunkat leróttuk és elkészítettük a magyar paleográfia modern kézikönyvét. Ha a neográfia „megalapítása" hasznos ós kívánatos, akkor a paleográfia művelése nélkülözhetetlen. Ismertetésünk befejezése nem lehet más, mint utalás azokra a szavakra, amelyeket folyóiratunk múlt évi kötetében Bernard Bischoff paleográfiai kézikönyvének bírálója* Jakó Zsigmond professzor mondott. Anélkül, hogy el akarnók ismételni szavait, amelyekkel teljes mértékben egyetértünk, azt a kívánságunkat fejezzük ki, hogy tűzzék ki feladatul az erre illetékesek a magyar paleográfia modern igényű összefoglalását. A magyar paleográfia művelői igen nagy segítséget kapnak munkájukhoz Cserepnyin tankönyvétől. Bélay Vilmos: BERTOLD SPULEE DIE MONGOLEN IN IRAN ~j Politik, Verwaltung und Kultur der Ilchanzeit 1200—1350. 2. erweiterte Auflage. Berlin, 1955, XV + 5791. A hivataltörténeti és diplomatikai irodalom már régen észrevette az egyes országok hivatalszervezetében és oklevéladásában mutatkozó rokon vonásokat, foglalkozott a kölcsönhatásokkal, és ezek által sokkal biztosabb alapra helyezte a kutatást. Ez az összehasonlítás többnyire azonban kimerült a keresztény Nyugat államai vizsgálatában, sem Bizánc, sem pedig a muzulmán államok hivatalszervezetével és oklevóladásával nem foglalkoztak kellő mértékben. A bizánci diplomatika ugyan az utóbbi évtizedekben Dölger kutatásai nyomán közelebb került az európai oklevéltanhoz, de az Iszlám hivatalszervezete, oklevelei ma is többnyire ismeretlenek. Bár orientalista munkákban rendesen találunk történeti segédtudományi vonatkozású részeket, ezeket azonban a nyugati fejlődést kevéssé ismerő tudósok írták, és így az összehasonlítás lehetőségével ritkán éltek. Pedig tagadhatatlan arab hatások érvényesültek a délitáliai normann állam vagy az ibériai félsziget országaiban. Ezekből a meggondolásokból kiindulva ismertetjük egy XULL századi keleti állam, a mai Irak, Irán, Afganisztán és a kaukázusi szovjet köztársaságok déli részére kiterjedő mongol ilchan-birodalom hivatalszervezetét és diplomatikáját. Spuler professzor mindenre kiterjedő monográfiát írt erről a birodalomról. Művének több, mint egy harmada a közigazgatás történetével foglalkozik. Ez a mongol részállam ősi birodalmak romjain keletkezett: itt volt a szasszanida birodalom és az abbaszida kalifátus központja, amelyek hatása az egész Iszlám területre kiterjedt. A XIII. század első felében került e vidék a mongol birodalom érdekkörébe, amely 1258-ban Bagdadot elfoglalva megszüntette az abbaszida kalifátust. Meghódításuk óta ezek a kaukázusontúli területek közvetlenül tartoztak a mongol nagykán alá, aki helytartók által kormányoztatta őket. 1253-ban azonban Möngke nagykán öccsét Hülägüt nevezte ki a Kisázsia ellen küldött sereg parancsnokának és ettől kezdve ilchan cimmel a Kaukázuson túli mongol birtokok örökletes hűbérura Hülägü leszármazottai közül került ki. A nagykán főhatósága ugyan elvben végig megmaradt, gyakorlatban azonban az ilchánok független fejedelmek voltak, akik Gäzän óta (1295—1304) vallásilag is azonosultak muzulmán alattvalóikkal. Birodalmúk kevés — inkább csak a mongol uralkodóosztályra érvényes — mongol és kínai joghatás mellett teljesen a perzsa ós arab elődök mintájára épült fel. A közigazgatást a benszülött, zömében muzulmán szakemberek intézték. Nem egy közülük irodalmi ambícióval is rendelkezett, és így az ilchán-kor közigazgatástörténetírója abban a szerencsés helyzetben van, hogy az elbeszélő forrásokat hivatalnokok írták, akiknek érdeklődési