Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Borsa Iván: Karl E. Demandt: Regesten der Grafen von Katzenelnbogen 1060–1486. I–IV. Bd. (Veröffentlichungen der Historischen Kommission für Nassau XI.) Wiesbaden, 1953., 1954., 1956., 1957. / 176–179. o.

Irodalom 177 fondónként kell történnie. (A teljes forrásanyag időrendben való közlésének módszerével nem száll vitába, minthogy ilyen jellegű országos méretű vállalkozásra Németországban — nyilvánvalóan a publikálandó anyaga nagy terjedelme és az igen gyakran változó területhatárok miatt — nem került sor.) Álláspontja szerint a későközépkori levéltári anyag tekintetében a fondonként történő publikálás belátható időn belül elérhető eszközökkel eredményt hoz. Eredményességét tudományos tapasztalatok is igazolják. Az ilyen közlésnél jobbak a forráskritikai lehetőségek és más kiadványoktól való elhatárolás kérdése pontosabban megoldható. Ráadásul az ilyen kiadás nem haladja meg egy feldolgozó erejét és a kiadás tekintetében egy intézmény anyagi lehetőségeit, nem fölözi le a különböző levéltárakat. Előadásának befejezéseképpen D. megemlíti, hogy a fondonként történő forráspublikáció sok esetben csak akkor lehetséges, ha a publikáló rekonstruálja az évszázadok folyamán széthullott levéltári fondot. Ez ugyan nagy munkát jelent, de véleménye szerint ez a rekonstrukció annál fontosabb, minél jobban elmosta a későbbi fejlődós az előző viszonyokat, mert ezzei egy elpusztult történeti kép ismét kontúrokat kap és megelevenedik, s ez a kép e rekonstrukció nélkül nem vált volna láthatóvá. Szerinte ez a munka a történetkutatás számára legmegfelelőbb feladat, mint helytörténeti, személyi vagy intézményre vonatkozó oklevéltár készítése. Az előadás gondolatmenete logikusan felépített és az előrebocsátott adatok után szinte természetesen adódik a konklúzió : a későközépkori forráspublikációk legalkalmasabb formája a forrásanyagnak levéltári fondonként való publikációja. (Ez a gondolat számunkra nem új, hisz már napvilágot látott a Levéltári Közlemények hasábjain is. 1946. évf. 48—49. 1.) Ezt a forrásközlési módot dicséri pl. egyik legnagyobb oklevéltárunk: a Zichy okmánytár. D. tanulmányának csupán utolsó megállapítása az, amely elgondolkoztatja az olvasót, hogy ti. a széthullott fondok anyagát rekonstruálni kell. Ez a megállapítása ugyanis ellentmondásban levőnek látszik előadása első részében oly kitartóan hangoztatott érveivel : a forrásanyagnak több levéltárból való összegyűjtése igen nagy feladatot jelent, s az így publikált anyag kizsákmányolja az érintett levéltárakat. Ennek az ellentmondásnak a megvizsgálásához, az ellentmondás valódi vagy látszólagos voltának megállapításához legjobb próbakő D. négy kötetes nagy forráspublikációja. A Katzenelnbogen (továbbiakban : K.) grófok családja 1479-ben kihalt. A középkorban gazdag és nagy hatalmú család levéltára — ahogy az már ilyenkor történni szokott — szétszóródott. Az 1479-ben együtt volt iratanyag ma hétnél több levéltárban őriztetik. Bár D. a K.-fóle iratanyag alapos ismeretében viszonylag könnyen tudta volna rekonstruálni az 1479-ben elárvult levéltárat, nem ezt tűzte ki céljául, hanem azt, hogy újra egyesítse mindazokat az írásbeli feljegyzéseket, amelyeket a K.-kancelláriában készítettek, onnan kibocsátottak vagy amelyek oda befutottak, s ezeket nemcsak a K.-féle levéltári állagokból, hanem már levéltári állagokból is gyűjtötte. (Ideértve a K. család hivatalnokainak oklevéladását és levelezését is.) Az oklevéltárnak ezzel szemben nem volt feladata azoknak az okleveleknek és iratoknak a feldolgozása, amelyek ma is meglevő levéltárak részei voltak egykor és (főleg leányágon) idegen testként kerültek a K. levéltárba. A fent vázolt kereten kívül eső, de a Katzenelnbogenekre vonatkozó darabok nem tartoztak tulajdonképpeni feladatkörébe, mégis messzemenően figyelembe vette ezeket, minthogy főleg azokból az időkből becsesek (XI. század közepétől a XIII. század közepéig), amikor még nem volt K.-kancellária, s viszont a grófok már komoly politikai szerepet játszottak. Ezek esetében leginkább csak az irodalomból ismert anyagra támaszkodott. Minthogy ez az anyag elüt a K. állagtól, élesen elkülönítette és a többi regesztától eltérően kisebb betűkkel szedette. D. előadásának okfejtéséből meggyőző volt az, hogy az eddig készült oklevéltárak, bár teljességre törekedtek, sohasem lehettek teljesek, mert minden vonatkozó adat feltalálása a lehetetlenséggel határos. Előnyösebbnek kell elismerni a fondonként való publikálást, mert ez esetben az anyaggyűjtő munka a minimumra korlátozódik, s a teljességet is könnyebb biztosítani. Ha D. a K. család levéltárának 1479. után szétszóródott állagait gyűjtötte volna csak össze, bár már ez is komoly fáradtságot jelenthetett volna számára, az anyaggyűjtés körét mégis reális méretekben szabhatta volna meg, s a teljességet is nagy általánosságban el tudta volna érni, vagy legalább is meg tudta volna közelíteni. Ezzel szemben anyaggyűjtő munkáját ki kellett terjesztenie az érdekelt terület minden levéltárára, hisz reménnyel kereshetett bennük a K.-család kancelláriájából kikerült darabokat, vagy a hozzájuk intézett levelek fogalmazványait, s alaposan át kellett tanulmányoznia a számbajövő irodalmat, ahonnan összegyűjtötte a családra vonatkozó adatokat, nem hagyva ki a sírfeliratokat sem (513. reg.). Természetesen a teljességre való törekvés ilyen körülmények között itt sem járhatott teljes sikerrel, amit legjobban az bizonyít, hogy a II. kötet után két évvel megjelenő III. kötet már több, mint 100 utólag előkerült oklevél ül. irat regesztáját tartalmazza. D. a fondonként történő 1.2 Levéltári Közlemények, XXX.