Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Borsa Iván: Karl E. Demandt: Regesten der Grafen von Katzenelnbogen 1060–1486. I–IV. Bd. (Veröffentlichungen der Historischen Kommission für Nassau XI.) Wiesbaden, 1953., 1954., 1956., 1957. / 176–179. o.

178 Irodalom publikálás mellett érvül hozza fel azt is, hogy ez esetben ki lehet küszöbölni az egyes publikációk közti fedéseket, mert a természetes fondhatárok megszabják a publikáció határait is. A K. regeszták azonban itt is ellene mondanak a tanulmány megállapításainak. A K. kancellária produktumai után való kutatás során szükségszerűen áttéved más fondók területére, s az elsődlegesen más fondba tartozó oklevél közlésével lényegében ugyanazt teszi, amit elkerülni kívánt. Összefoglalóan meg lehet állapítani, hogy D. előadásának azt a konklúzióját, hogy a XIV—XVI. században már igen kiterjedt és differenciált német levéltári forrásanyag publikálását legjobban és legeredményesebben a fondok szerint történő kiadással lehetne közkinccsé tenni, el lehet fogadni. Ugyanakkor azonban le kell szögezni, hogy a K. regeszták nem ennek az elgondolásnak a jegyében születtek meg. Levéltári, vagy talán pontosabban: regisztratúra-történeti szempontból érdekes és figyelemre méltó D. kezdeményezése, melynek gerince tulajdonképpen egy nagy főúri család politikai és gazdasági irat- és levéltárképzésének bemutatása regeszták segítségével. Kétségtelenül újszerűen világítja meg az akkori gazdasági és társadalmi viszonyokat, de nem vagyunk meggyőződve, hogy az általa követett forráspublikációs módszer erre a legcélszerűbb. Munkája tulajdonképpen egy feudális sallangoktól mentes, magas színvonalú családi okmánytár, amely a közel ötszáz éve kihalt főúri család szerepének és történetének bemutatása mellett gazdag forrásanyagot nyújt a XIII—XV. század történetének tanulmányozói számára, s ezzel teljesíti elsőrendű feladatát. Külön kell szólni a regesztagyűjtemény színvonalos publikálási módszeréről és technikájáról. A K. oklevéltár négy kötetéből az I—II. kötet az okleveleket, leveleket, nyugtákat, feljegyzéseket stb. tartalmazza. A III. kötetben a gazdasági igazgatás iratai (birtokleltár, tisztviselők, vámszedők, pincemesterek számadásai), valamint az első két kötet kiegészítéseként közölt regeszták találhatók. A

IV. kötet a három kötet indexe. Az oklevelek, levelek stb. egy időrendben vannak elhelyezve. A gazdasági iratok külön történő közlését éppen az indokolja, hogy nem lehetett őket napi pontossággal elhelyezni. Az oklevelek, levelek stb. közlésénél egyedül a regeszta-forma jött számításba az anyag nagy terjedelme miatt (6070 + 113 darab). D. három fajta regesztát különböztet meg : teljes, rész- és rövid regesztát (Voll-, Teil- und Kurzregesten). Teljes regesztának nevezi azt, amikor arra törekszik, hogy az oklevél tartalmát lehetőleg röviden és pregnánsan, de részletekbe menően visszaadja az oklevélben előforduló valamennyi hely- és személynévvel együtt. Több mondatra, sőt több bekezdésre való bontást is alkalmazza, elsődlegesnek a könnyen való érthetőségét tartván. E meggondolásból kiindulva mellőzi a regesztaszövegeknek az eredetiből vett mondatokkal vagy mondattöredékkel való tűzdelését. Különösebben problematikus helyeken, különleges kifejezéseknél, a maitól lényegesen eltérő személy- és helyneveknél az eredeti alakot zárójelben kurzív szedéssel közli. Kivétel a keltezés, amelyet minden esetben eredeti alakjában is közöl a regeszta végén, továbbá a hosszabb határjárásokat is eredeti szövegükben adja. A D. által megfogalmazott K. fondba nem tartozó, de az irodalomból ismert K. vonatkozású okleveleket oly módon kivonatolja, hogy a K. vonatkozást részletesen fogalmazza meg, míg a többi részt csak sommásan adja — e regeszták neve : Teilregesten. Rövid regeszta alkalmazására ott kerül sor, ahol az oklevél nem K. vonatkozású, de a tanúk vagy megpecsételők között egy K. is szerepel. Ilyenkor az oklevélnek csak egész rö^id kivonatát adja, s utána adja a K. vonatkozású adatot. Ha több ilyen regeszta időrendben egymás után következik, azokat egy szám alá vonja össze (pl. 241..reg.). Az oklevelek regesztáját objektíváló formában szerkesztette, míg a levelezések regesztájának megszövegezésénél indirekt beszédformát alkalmazott, hogy a levéljelleget kidomborítsa. Ha összehasonlítjuk D. regesztáit a Zsigmondkori Oklevéltár regesztáival, megállapíthatjuk, hogy a D.-féle „VoUregesten" nem olyan törnörek, hanem részletezőbbek, s olvasmányosabbak azáltal, hogy eredeti szövegrészt nem tartalmaznak (legfeljebb zárójelben kurzívval szedve). Sajnos a német viszonyok részletes ismerete nélkül nem tudjuk elbírálni, hogy mennyiben felel meg az ottani követelményeknek a hely- és személynevek átírása — kivételes eseteket nem számítva. A magyar igények ilyen korú forrásoknál — sőt későbbi századok esetében is — jobban ragaszkodnak az eredeti szöveget inkább respektáló, hely- és személyneveket eredeti alakban közlő módszerhez, s ha a Zsigmondkori oklevéltár regesztái nem is olyan olvasmányosak, a tudományos kutatás céljait minden bizonnyal eredményesebben tudják szolgálni. Figyelemre méltók D. módszerei, amelyeket a III. kötetben közzétett számadások, ieltárak publikálásánál alkalmaz. Ezek esetében ugyanis nem lehetséges a regesztázás általános érvényű alkalmazása. D. a legrégibb (1295—1330) számadásokat, az első birtok- és jövedelemkimutatásokat, adó- és „Beederegister"-eket, továbbá az Ober-