Levéltári Közlemények, 30. (1959)
Levéltári Közlemények, 30. (1959) - Szedő Antal: A magyar levéltárügy jelenlegi helyzete / 3–15. o.
Á magyar levéltárügy jelenlegi helyzeté gyakorolja, mely nemzetközi kapcsolataiban tovább is használja a Levéltárak: Országos Központja elnevezést. Nézzük meg ezek után, hogy milyen munkát végeztek a magyar levéltárak a felszabadulás óta. Az irattárak ellenőrzéséről, a levéltáraknak ezen a területen érvényesíthető jogairól a 29/1950. törvényerejű rendelet nem szól világosan. Az irattárak anyagának kezeléséről és selejtezéséről a törvényerejű rendelet annyit mond,, hogy ez később kerül szabályozásra. Ez a szabályozás a 185/1951. minisztertanácsi rendelettel történt meg. A rendelet előírta, hogy a közületi szervek kötelesek minden évben öt évnél régebbi irataikat selejtezés alá vonni. Kimondja azt is, hogy az 1867 előtti iratokat nem lehet selejtezni. Felsorolja azokat az irat kategóriákat is, melyeket nem szabad kiselejtezni (pl. a szervek történetére vonatkozó iratok, történeti forrásértékű iratok, műszaki rajzok). A rendelet által előírt selejtezést a szakminisztériumok külön miniszteri utasítással szabályozták a maguk területén és kidolgozták a selejtezési ügykörjegyzékeket. Kétségtelen, hogy ez a rendelet első ízben szabályozta a magyar történelemben központilag a selejtezést és végetvetett azoknak az anomáliáknak, melyek a selejtezés területén fennállottak és a felszabadulás utáni első öt évben olyan érzékeny veszteséget okoztak az irattárak anyagában. Sajátságosmódon azonban a rendelet nem írta elő a selejtezés levéltári ellenőrzését; mindössze lehetővé tette, hogy a Levéltárak Országos Központja vagy a területileg illetékes közlevéltár véleményt nyilvánítson az irattermelő szerv felkérésére a megtartandó iratok történeti és tudományos értéke tekintetében. Ennek ellenére a szakminiszteri utasítások általában előírták a selejtezések levéltári ellenőrzés mellett történő lefolytatását, így a selejtezések 1951 óta nagyobbrészt (leszámítva egy-két sajnálatos kivételt) levéltári ellenőrzés mellett folytak. Itt jegyzem meg, hogy jogszabátyon alapuló hatásköre arra sincs a Levéltári Központnak, hogy véleményt nyilvánítson az irattermelő szervek felé azok iratkezelési rendszere tekintetében. A gyakorlat azonban itt is tud példát arra, hogy a levéltárak véleményét az iratkezelés tekintetében olykor kikérik. Ez azonban nem annyira általános mint a selejtezés levéltári ellenőrzése. A levéltárak nem csupán a selejtezést ellenőrizték, hanem egyébként is. rendszeresen felmérték ós ellenőrizték az irattárakban kint levő anyagot. Ugyanis minden évben át kellett venniök az öt évnél régibb, értékes iratanyagot, így jóelőre tudniok kellett, hogy mekkora terjedelmű anyag beérkezésére számíthatnak. Tulajdonképpen ez a körülmény tette lehetővé a levéltárak számára az irattárakban kinn levő anyag felmérését és szemmel tartását, mert a jogszabályok ilyen hatáskört sem biztosítanak a magyar levéltárak számára. Igen jelentős további lépés a selejtezések problémájának korszerű megr oldása felé a 45/1958. (VII. 30.) kormányrendelet, mely a 185/1951. M. T. rendelet számtalan fogyatékosságát kiküszöböli. Nagy jelentőségű benne maga az az alapvető elképzelés, mely szerint minden szervnek jegyzékbe kell foglalni a politikai, tudományos, kulturális, gazdasági jelentőségű, továbbá a
