Levéltári Közlemények, 28. (1958)
Levéltári Közlemények, 28. (1958) - FORRÁSKÖZLÉS - Purjesz István: A török hódoltság Pest megyében a XVII. század második felében : Pest megye 1688. évi vizsgálati jegyzőkönyve a török ellen / 173–200. o.
A török hódoltság Pest megyében 179 ————:—-y— — Az általunk leírt fejlődési folyamat perspektívájában éppen ezt: a hódoltsági területen kialakult önállóbb paraszti életformát fenyegette megsemmisítéssel, amikor a török földesurak lényegében — ha egyelőre még nem is olyan kifejlett formában — a magyar birtokosokhoz hasonló törekvésekről tettek tanúságot. Végül e folyamatban találjuk meg — véleményünk szerint — a török állam XVII. században már jól felismerhető gyengülésének egyik alapvető okát is. Mind a szultánok despotikus hatalma, mind a török hadseregszervezet, tehát az a két tényező, amelyik a török államot a XVI. században hatalmassá tette 40 / 0 — a speciális török birtokrendszerben gyökeredzett. Ennek bomlása az állam gyöngülését eredményezte, mert egyrészt birtok s birtokos szorosabb kapcsolata szilárdabb talajt biztosított a török uralkodó osztály számára a szultáni despotizmussal szemben, másrészt züllesztette a török katonai nemesség harci szellemét 40 ^ ; a majorkodó, borral és marhával kereskedő török birtokos már nem ment olyan szívesen harcba, mint korábban, mikor még nemcsak újabb birtokadományt, de a régiek további birtoklását is csak hadban szerzett érdemei alapján remélhette. * A Pest megyei hódolt parasztság 1668. évi panaszaival kapcsolatban még egy feltűnő tényre szeretnénk felhívni a figyelmet: a kihallgatott küldöttek túlnyomó többsége mind a földesúri, mind az állami török terhek Újvár eleste után bekövetkezett ugrásszerű emelkedéséről számol be. A török földesúri munka- és termény járadék előtérbe nyomulásáról már más vonatkozásban volt szó. Ezzel kapcsolatban most csak két körülményt kívánunk kiemelni: egyrészt, hogy a földesúri munka- és terményterhek növekedése nemcsak az egyes járadékformák egymásközti arányát változtatta meg, hanem a földesúri tertételezi. De a földesúr és a hódolt falvak jobbágysága közötti személyes függőségi viszony fennállását bizonyítja pl. az is, hogy egyes földesurak úriszéket tartottak Füleken a hódolt területen fekvő birtokaik parasztsága számára (Így Keglevich Péter, Inst. pol. 1665.). A hódolt jobbágy s a királyi Magyarországon élő földesúr és nemesi megye kapcsolata nem szakadt meg; adófizetés magyar részre is történt s ezt nem a hagyomány biztosította. A megye s a földesúr adókövetelései mögött „közvetlen hatalmi tényező", reális erő: a hódoltsági terület határvonalán álló várak katonaságának fegyveres ereje állt. Ez a katonaság kisebb csapatokban mélyen bekalandozta a hódoltsági részeket, s így bármikor megtorló erőként léphetett föl a késedelmes, engedetlen helységekkel szemben. A hódolt jobbágyfalvak tehát — ha bizonyos értelemben önállóbbak is voltak a királyi Magyarország jobbágyfalvainál — nem szabadultak ki a feudalizmus szorításából, ellenkezőleg többségükben kettős — török és magyar — feudális kizsákmányolást kellett elszenvedniök. 3. Mindazokat az újszerű és helytálló megállapításait, amelyeket az alföldi civis-városok társadalmának és helyzetének vizsgálata alapján tett, Majláth az egész hódoltsági, legalábbis az egész alföldi területre általánosítja. Szerinte a török hódítás következtében „eltűntek az apróbb falvak" s „a hódoltsági területen megmaradt települések városok lettek". Majláth itt nem veszi figyelembe azt, hogy a hódoltsági területen, de az Alföldön sem vált minden megmaradt helység varossá, pontosabban mezővárossá, hogy pl. Pest megyében — olyan tipikus civis-városok, mint Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd hazájában is — a lakott helységek túlnyomó többsége mindvégig csekély lakosságú falu, s hogy a civis-várossá fejlődés alapja mindenütt a kivételes, megkülönböztetett jogi helyzet volt: az, hogy ezek a területek nem kerültek magánföldesúri javadalombirtokként kiosztásra, hanem kincstári kezelésben álltak. A hódoltság rendszerén belül élesebben meg kell különböztetnünk egyrészt a hászbirtokokon lévő mezővárosokat, másrészt a földesúri hatalom alatt álló javadalom-birtokokat, amelyeken élő lakosság gazdálkodása mutat ugyan a civis-városokéhez hasonló vonásokat, de jóval alacsonyabb szinten. S ha e rendszert értékelni akarjuk, az utóbbiak sorsát is megfelelő súllyal kell figyelembe vennünk. Nagykőrös vagy Kecskemét helyzetét éppen ezért a királyi Magyarországon nem a jobbágyfalvak, hanem az előbbiekhez sokban hasonló mezővárosok, mint ol. Tokajhegyalja bortermelő oppidumainak (Tállya, Mád, stb.) helyzetévei kell összehasonlítani, s a török uralom általános értékelésére nézve még kedvezőtlenebb lesz a kép, ha a tulajdonképpeni városok sorsát is összevetjük a két területen. 4. Végül a török uralom reálisabb értékeléséhez csak úgy juthatunk el, ha figyelembe veszszük azt, hogy a kincstári-hász jogállás a mezővárosi fejlődésnek sokkal inkább következménye^ mint oka volt; Kecskemét, Körös, Cegléd mezővárossá nem a török uralma alatt fejlődött, mindezek a helységek már a XV. században kiváltságolt, bizonyos autonómiával és vásárjoggal rendelkező oppidumok voltak, sőt Kecskemétet a XV. század második felében már civitasként emlegetik az oklevelek. E mezővárosok jellegzetes társadalomstruktúrája és gazdálkodása (nagy arányú állattenyésztés) is már ekkor s nem a török korban alakult ki. A Duna—Tisza közét megszálló török éppen mezővárosi mivoltuk, nagyobb lakosságszámuk és gazdasági erejük miatt tartotta meg őket kincstári kezelésben, ami aztán fennmaradásukat és továbbfejlődésüket biztosította. De a török uralom másodlagos szerepét e városias fejlődésben mutatja az a Majláth Jolán által ismert tény is, hogy az Alföldön a török kiűzése után "újonnan települt helységek egy részének (pl. Csaba, Szarvas, Orosháza) társadalma és gazdálkodása sok tekintetben hasonló a korábban is fennálló eivis-városokéhoz. 12*
