Levéltári Közlemények, 28. (1958)
Levéltári Közlemények, 28. (1958) - Lakatos Ernő: Az első megyebizottmány, 1848–1849 / 103–128. o.
106 Lakatos Ernő ben a rabokat. Ennek megfelelően belső vagy központi tisztviselői voltak az alispán {olykor másodalispán is), a jegyzők, ügyészek, pénztáros, számvevő és levéltáros. Külső tisztviselők a szolgabírák és esküdtek, akikhez csatlakoztak a szegődményesek, a járási orvos, bába, hajdúk és a "közrendre ügyelő, cirkáló pandúrok* Az alispán mind a közgyűlés és kisgyűlés, mint a sedria elnöke. A sedrián mindinkább tért hódított az állandó bírák alkalmazásának eszméje, általában azonban rendszeres fizetés nélküli táblabírák látták el a bírótársi tisztet. Táblabírói címmel gyakran a megye központi tisztviselőit (pl. a levéltárost) is felruházták. Az önkormányzat élén az alispán állott. Bár a tiszteket a közgyűlés, sőt kisgyűlés is gyakran közvetlenül utasította, az alispán irányító szerepe csak közvetve a közgyűlésen, illetőleg kisgyűlésen keresztül érvényesült. Közgyűléseket a helyi statútumnak megfelelően általában negyedévenkint, olykor gyakrabban — két havonkint — tartottak. Kisgyűléseket havonta, egyes helyeken (így Pest megyében) hetenkint hívtak össze. A kisgyűlés elnöke az alispán, tagjai a megye főbb központi tisztviselői, főjegyző, főügyész, középponti szolgabíró, gyakran a járási főszolgabírák is, jegyzők és ügyészek különböző számmal. Lényegében egy tisztigyűlés jellegével bírt, kisebb jelentőségű vagy halasztást nem tűrő esetekben intézkedhetett, de ilyen esetben is a kisgyűlésen letárgyalt ügyeket megerősítés végett a közgyűlésen kellett bemutatni. Jelentéktelenebb ügyekben az alispán saját elnöki hatáskörében intézkedhetett. Mind az alispánok, mind a szolgabírák jelentéseiket többnyire közvetlenül a közgyűlésnek tették. Bonyolultabb ügyek kivizsgálására, vagy állandóan visszatérő, gyors intézkedéseket igénylő ügyek elintézésére a közgyűlés állandó vagy ideiglenes jelleggel felruházott bizottságokat, commissiókat küldött ki. A nemesi megye ügyintézését aránylag kis személyzettel végezte; egy járás területén (kb. 30—40 000 lakos, a feudális járások területe aránylag nagyobb terjedelmű volt) az összes közigazgatási és közbiztonsági személyzet (hajdúkat, pandúrokat, bábát is beleértve) ritkán érte el a 20—25 főt. A központi személyzet létszáma a bírósággal, ügyészséggel és fogházi őrszemélyzettel együtt sem közelítette meg a 100 főt. Ilyen kis létszámú apparátus csak erősen decentralizált, önkormányzatokra támaszkodó ügyléssel tudta feladatait ellátni. A nemesi vármegye élén az uralkodó által kinevezett főispán, vagy az ún. örökös főispán, illetőleg főispáni helytartó állott. A főispán képviselte a kis nemesi önkormányzatokban a központi hatalmat. Bizonyos tiszti állásokra vonatkozóan jelölési, illetőleg kinevezési joga volt, a közgyűléseken elnökölt, ebben a minőségében azonban helyettese már a választott alispán volt. Röviden és vázlatosan kívántuk csak megrajzolni a feudális megye szervezetét és ügymenetét. Tanulmányunknak nem is feladata, hogy a feudális megye szervezetét részletesebben ismertesse. A feudális megye megítélésében mind a kortársak, mint az utókor véleménye megoszlott. Egyrészt mint minden feudális intézmény elavult volt és megreformálásra várt, másrészt azonban az ország gyarmati helyzetében a' megyei önkormányzat nagyiban elősegítette a társadalmi átalakulásért vívott küzdelmeket. A megyék szerepének ez a kettőssége magyarázza azt a körülményt, hogy amíg a polgári közvélemény azonos állásponton volt pl. a rendi országgyűlések megszüntetésében és a népképviseleti törvényhozás megteremtésében, úgy nem egyezett meg soha a megyék autonómiája és hatásköre tekintetében. A megye kérdésében közvetlenül 1848 előtt többféle álláspont jegecesedett ki. Ennek oka az volt, hogy a társadalmi haladás problémája szorosan kapcsolódott függetlenségi törekvésekkel is, az utóbbi pedig elválaszthatatlan volt a nemzetiségi kérdéstől. Kétségtelen, hogy a feudális megye minden hosszabb elemzés nélkül elavult intézmény volt, de autonómiája különös értékkel bírt a gyarmati elnyomás elleni harcban. Így aszerint, hogy az adott politikai helyzetben a polgári átalakulást, a nemzet .*
