Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - IRODALOM - Hajnal István: Comitatio Internazionale di Scienze Storiche. X. Congresso Internazionale di Scienze Storiche. Roma 4-11 Settembre 1955. Vol. I. Firenze, 1955. / 205–211. o.

Irodalom 207 mily töredékes, szétszórt, aránylag gyér a nagy római kultúra írásainak reánk maradt eredeti emlékanyaga. Együttvéve mégis nagy tömeg; és alig vonható le belőle valami kultúrtörténeti konklúzió az anyag teljességének áttekintése nélkül, mert hiszen a figyelmen kívül hagyott anyag könnyen rácáfolhat a konklúzióra. Teljes Inventáriumok híján minden kutatónak újra s újra fáradságos, hosszú munkával kell megszereznie a csak valamiként is megközelítő teljes áttekintést, az anyagnak világszerte való szétszórtsága miatt nemcsak nagy munkával, hanem új s új nagy költségekkel is. Viszont a szakszerű inventarizálás maga is hatalmas munka, nagyszámú munkatársat kíván, évtizedekig tarthat; s végül az inventáriumok nyomtatásban való publikálása hatalmas költségeket is jelent. Nézetem szerint más, közbenső megoldásokkal kellene kezdeni egyelőre. A fényképezés mai technikája lehetővé teszi ezt. Minden országban föl kellene állítani egy vagy több centrális paleográfiai gyűjteményt, amely gondoskodnék az összes emlékek lefényképezéséről a saját területén, mégpedig megfelelő számú példányban, hogy másolatokat küldhessen a többi ország centrális gyűjteményeinek is. A költség persze még így is elég jelentős, bár csak pár tucatnyi fényképmásolatról van szó minden emlékről; viszont nem lenne szükséges hozzá a képzett szakemberek sokéves munkája. Minden ország kutatója megtalálná a teljes világanyagot az ország paleográfiai centrumában. Igaz, hogy csak nyersanyag formájában,, csak a legszükségesebb jegyzetekkel a lelet származáshelyéről, stb.; a közelebbi tudakozódás már minden tudós speciális kutatómunkájához tartoznék. Szándékosan tértem ki már itt, az első előadás tárgyalásánál, e kérdésre, mert az minden más előadásban újra és újra megismétlődik; vannak köztük, amelyek saját szakmájukra nézve, körülbelül hasonló közbenső megoldást javasolnak. Elő akarom készíteni e kitéréssel végső javaslataimat is" a mi magyar tudományunk fokozatosan megoldandó feladataira is. Következik B. Bischoff müncheni professzor elődása az V—

XII. századok könyvírásainak paleográfiájáról, ö is azzal kezdi, liogy a paleográfia ma már nem csupán filológiai-szövegkritikai célú stúdium, hanem a kultúrtörténetnek fontos alkatrésze. Érdekes dolog: az írásemlékek az antikkal szemben már a középkor elejéről évszázadról évszázadra növekvő mértékben szaporodnak, — kivéve a X. századot. Bischoff e kivételt a nyugati kultúrát romboló háborúkkal magyarázza. Nézetem szerint a gondolatkifejezés bámulatosan kifinomult szóbeli kultúrája szorította, hátra akkor átmenetileg az addig még mintegy az antik leszármazó jaként továbbélt íráshasználatot, hogy aztán a XI. századtól az írásbeliség új alapokon, a finomult szóbeliséggel szoros közösségben, hirtelen új fejlődésnek induljon. A XII. századtól az emlékanyag: mérhetetlen. A korai középkort Bischoff a VIII. századdal választja ketté; e századig a könyv-kéziratok száma mintegy 1600; inventáriumuk már jórészt készen van és publikáltatott is egy nagy kiadványban; készülőben van az aránylag nem nagyszámú oklevelek inventáriuma is. Az írásformák ekkor még rendkívül változatosak; még nincs alapvető közös európai írás. A IX. századtól hirtelen növekszik az anyag; és az Európa különböző vidékein kialakult ún. „nemzeti írások" között hódítva nyomul előre az ún. „karolingminuscula", mai írásunknak alapformája. A XI. századtól már mindenki ezt írja Európában. Ekkor már — állapítja meg Bischoff, az eddigi felfogástól meglehetősen eltérően — az egyes helyi, szerzetesi scríptoriumok működésének vizsgálata már nem látszik termékeny módszernek, nagyobb vidékek áttekintésére lenne szükség. Az európai szellemi életnek nagyszabású egységesüléséről van tehát itt szó; Bischoff részben a szerzetesreformokkal, részben az iskolaügy fejlődésével magyarázza ezt. A „karoling-minuscula" kialakulása, elterjedése tehát óriási kultúrtörténeti jelentőségű folyamat, teljes magyarázata eddig még nem sikerült és Bischoff sem kísérli meg itt ezt. Ugyancsak nagy jelentőségű az ún. „gótikus írásformának" keletkezése és elterjedése. Bischoff megelégszik praktikus javaslatokkal a további kutatás számára, néha élesen rámutatva egyes legújabb paleográfiai munkák hibáira, amelyek különösen úgy keletkeztek, hogy a szerzők inkább csak egyes nyomokat követtek valamely írástípus életrajzának vizsgálatában, s nem tekintettek át nagy távolságokat és tömegeket. E századok már Magyarország paleográfiáját is közvetlenül érdeklik. A nagy távolságok módszerében nevezetes szerepet játszhat -a mi európai tájékunk, a latin kultúrkör keleti szélén s még csak alig egy-két százada csatlakozva ahhoz. Még