Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - IRODALOM - Hajnal István: Comitatio Internazionale di Scienze Storiche. X. Congresso Internazionale di Scienze Storiche. Roma 4-11 Settembre 1955. Vol. I. Firenze, 1955. / 205–211. o.

206 Irodalom még nem volt módomban látni, szólnak erről, talán a bizánci és szláv történettel kapcsolatban; ez esetben a szerkesztés hibája az, hogy a paleográfia-diplomatika jelen gyűjtőcíme alatt nem utalt a másutt található dolgozatokra. Érdekesek az előadásokban előterjesztett munkatervek s javaslatok is: ki-ki nagy nemzetközi kiadványokat, munkaközösségeket, követel a maga munkaterületén; a hang ott néha türelmetlen, csaknem ingerült. De a nem specialista szakember számára is érdekesek az előadások, mert a paleográfia-diplomatika céljait, az eredeti forráskritikai célokat már messze felülmúlva, általános kultúrtörténeti távlatok felé, irányítják. A módszerek és kívánalmak, mint az előadásokból kitűnik, eltérőek a fejlődés nagy korszakai szerint. Ch. Perrat, a párizsi École des Chartes professzora, az antik római paleográfiával foglalkozik, az írást — mint mondja —

: nem szűkkörűen, hanem mint „a civilizáció egy tényét" kezelve. Oly területeket vont be ma már, szerinte, a paleográfia a maga ' körébe, amelyek azelőtt egészen idegenek voltak számára. Mindenekelőtt a papyrusés viasztábla-írásokon kívül a teljes epigrafikus anyagot, kövön, palán, ólmon, fán. Az antik írás emlékanyaga tudvalevően sokkal nagyobb ez utóbbi anyagokon, mint az előbbieken; s az írás módszerei, formái kölcsönösen alakították egymást a különböző anyagokon való munka közben. Felmerül az írásmunka technikájának kérdése, s az írás fiziológiájáé, pszihológiájáé. valamint a korszakok általános sajátos műízlésével való összefüggésnek kérdése is. Milyen volt az anyag, amire írtak; milyen hajlásszögben tartotta az író ezt a „support"-t az íróeszközhöz viszonyítva; miként tartotta ujjai közt az íróeszközt, milyen tradícióktól nem tudott szabadulni a művelet közben, s milyen hatásokra, új kívánalmakra alakult át mégis az idők folyamán egy-egy régi módszer, előidézvén magának az írásformának és a betűknek átalakulását is — ezek újabban világszerte nagy kérdései a paleográfiának. Gyakorlati kísérletezésekkel is segítik a vizsgálatokat, még filmfelvételekkel is az iratanyag, íróeszköz s az író egymáshoz való helyezkedéséről és mozgásáról. Természetesen igen hasznos és szükséges vizsgálódások ezek. Tudvalevő például, hogy az íróember még a középkor egy részén át is, a mai ember számára érthetetlenül, nem a mai módon tartotta ujjai között a tollat, s kezefejét sem fektette a „support"-ra, hanem kinyújtott ujjak között meredekebb szögben, legfeljebb kisujját letámasztva, ejtette le a vonásokat az anyagra. A. magam részéről — az irodalmat nem ismervén kellően — úgy vélem, az írás eredetileg a véséssel, karcolással, festéssel kezdődött, s az íróeszköz tartása hasonló maradt sokáig a vésőéhez, az ecsetéhez, de főként a viaszba karcoló „stílus"-éhoz — addig, amíg az írást messze túlnyomóan a viasztáblákon tanították és gyakorlatilag is ezen használták leginkább. Különösen az antik korszakra nézve szükségesek az ily aprólékos vizsgálatok, az ezer esztendő alig rendelkezvén, mindenestül, párszázezer írásemi ékkel, szemben ä középkor millióival. Helyes ez az aprólékos módszer akkor, ha segítségével, egyenes adatok híján, az írásmunka, az írás társadalmi viszonyulására igyekszünk következtetni. Bizonyos egyoldalúság tapasztalható mégis a mai paleográfiában, hajlam a fiziológiai, pszichológiai, esztétikaistiláris- okokból, mint végső okokból való magyarázatra. Perrat sem sürgeti pl. az írásfejlődés és az antik iskolázás, az antik társadalomrétegek, hivatások összefüggéseinek gondosabb vizsgálatát. De mégis nyilvánvalóan ez a végső célja; másokkal együtt igyekszik az ősi, köztársaságbeli közhasználatú antik folyóírás nyomait megtalálni, másfelől pedig a kései antik minuszkulák kialakulását is a közhasználhatóság szempontjaival magyarázni. Jellemző, hogy a császári kancellária sajátos írását tradicionális, a közönség számára alig olvasható írásnak mondja, „litterae coelestes"' az egykorúak elnevezésében; az írás fejlődését nem a magas kancelláriák, hanem a közönség igényei vitték előre. Tanulság lehet ez azok számára, akik a középkorban is a pápai, uralkodói kancelláriák vezető szerepét vallják az írásfejlődésben, a szélesebb iskolázás szerepével szemben. Perrat többféle kimerítő inventárium összeállítását javasolná; pl. a kéziratok leltárát írásfajták szerint; az epigráfia Corpusait provinciák szerint, stb. És ezenkívül, természetesen, feldolgozásokat: monografikusukat s összefoglalókat. Minden specialista, természetesen, rendkívüli fontosságúnak érzi saját szakmáját s nem érti, miért közömbös céljaival szemben a mindennapi jelen életét élő embereknek, szelíd kifejezéssel élve, túlnyomó nagy része. Tény azonban, hogy az emberiség mégiscsak kíváncsi a saját sorsára; s az antik írás történetében a mi mai mindennapos szellemi munkánk eszközének eredetéről van szó. Még a történészek jórésze sem tudja, hogy