Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - Ember Győző: A kétszázéves Országos Levéltár / 3–30. o.

14 Ember Győző helytartóinak iratait őrzi a 16. század közepétől egészen 1848-ig

; amikor az utolsó nádor lemondott. A 16. és 17. századból csak nagyon gyéren maradtak fenn nádori és helytartói iratok, a 18. század első felében már bővebben, a régi országos levéltár megalakulása óta pedig egyre növekvő és teljesnek mondható mennyiségben. Minthogy a nádorok és a helytartók az ország politikai életében, a kormányzatban és az igazságszolgáltatásban egyaránt kimagasló szerepet játszottak, levéltáruk nagy értékű iratanyagot tartalmaz. Harmadik, mind terjedelemben, mind jelentőségében legkisebb része a régi levéltárnak az országbírói levéltár, az archivum iudicum curiae. A 18. század közepe előttről csak néhány iratot tartalmaz, teljesnek azután, a 19. század közepéig terjedő részében sem tekinthető. Az országbírói iratok elsősorban bírósági vonatkozásúak, de politikai és közigazgatási kérdésekre nézve is nyújtanak tájékoztatást. Még ha a mai levéltáros szemével nézzük és a mai levéltári igények mércéjével mérjük is azt a munkát, amit a régi országos levéltárban az ország levéltárnokai, allevéltárnokai és levéltári jegyzői 1756-tól 1874-ig, tehát közel 120 év alatt végeztek, elismeréssel kell adóznunk nekik. Olyan arányú gyűjtő tevékenységet, amilyent Batthyány Lajos kezdeményezett és folytatott, nem végeztek ugyan, de amióta volt az országnak levéltára, különösebb akció nélkül is szép számmal gyűltek oda az iratok, nemcsak az országgyűlések, a nádorok és az országbírák folyamatosan keletkező iratai — bár legnagyobb mennyiségben természetesen ezek —, hanem mindazoktól a szervektől és személyektől is, akikhez Batthyány Lajos 1753-ban és a következő években felhívással fordult. A begyűlt iratokat épségben megőrizték. Legnagyobb érdemük azonban az volt, hogy — a levéltári provenienciának, a fondok megbonthatatlanságának akkor elméletileg még ugyan nem tudatosult, de a gyakorlatban már érvényesített elvén lényeges sérelmet nem ejtve — az iratokat rendezték és segédkönyveket készítettek hozzájuk. A rendezés alapjául tárgyi rendszert dolgoztak ki, amelyet egyes részleteiben ugyan nem mindig és mindenben azonosan, fő vonásaiban azonban következetesen alkalmaztak. Lényegében ezt a tárgyi rendszert ma is helytállónak mondhatjuk. Ami pedig a segédkönyveket, a minden egyes iratra kiterjedő lajstromkönyveket és a legváltozatosabb címszavakat kivetítő mutatókönyveket illeti, pontosságuk, részletességük és sokoldalúságuk a legteljesebb elismerésünket válthatja ki. A rendezés és a segédkönyvek révén a régi országos levéltárban őrzött iratok hozzáférhetősége és használhatósága az akkori igényekhez mérten tökéletesen biztosított volt, sőt a mai — különleges követelményeket nem támasztó — igényekhez mérten is annak tekinthető. Nagyon örülnénk, ha a mai Országos Levéltár egész iratanyaga olyan rendezett lenne, mint amilyen a régié volt, olyan segédkönyvekkel rendelkeznék, mint amilyenek ahhoz készültek. Pedig mind a rendezésnél, mind a segédkönyvek készítésénél nem tudományos, hanem tisztán gyakorlati szempontok érvényesültek. A régi országos levéltárnak legfőbb feladata az volt, hogy irataival az országgyűlésnek, a különböző országgyűlési bizottságoknak rendelkezésére álljon. Ennek érdekében, amikor az országgyűlés ülésezett, az országos levél-