Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Nagy István: Heinrich Otto Meisner: Urkunden- und Aktenlehre der Neuzeit. 2. durchges. Aufl. Leipzig, 1952. / 306–310. o.

310 Irodalom tán az osztrák hatósági szervezet és iratfajták vizsgálatára is, a porosz és a francia gyakorlatnak európai hatása következtében műve nemzetközi viszonylatban is betölti az újkori iratismeret kézikönyvének szerepét. De főleg módszere az, amely nemzetközi viszonylatban figyelemre méltó. Az iratoknak a kiállító hivatal rangja, az irodában, irattárban, levéltárban tapasztalható életfolyamata, külső és belső jegyeiből álló karakterológiája szerinti tanulmányozása alapján bármelyik ország, nemzet speciális levéltári anyagának hasonló részletes elemzése is elvégezhető. A szerző által kidolgozott módszer elháríthatja az akadályt az újkori iratanyag részletekig menő, az iratok világának számos területén elvégezhető kutatása elől, hiszen ennek alapján az iratok tarka seregének tipikus, legjellemzőbb egyedei' világosan állnak előttünk, s könnyű a további, többé-kevésbé ezekhez hasonló vagy velük rokonságban álló, még ismeretlen iratdarabok felismerése, rendszerbeosztása. Hasonlóképp követendő példa a nemzeti fejlődés alapján kialakult irattani szakkifejezések összeállítása, leírása, meghatározása is. A szerzőnek, mint úttörőnek, természetesen az »egyetemesen érvényes formákra« és kifejezésekre kellett elsősorban figyelemmel lennie, bár sok különlegest, az általánostól eltérőt is belevesz művébe. Ö maga is mondja, hogy ami hiány tapasztalható munkájában a' német ügyiratokról adott képben, azt monografikus feldolgozások lesznek majd hivatva pótolni. Azok a részletek pedig, amelyeket a külföldi (nem német) ügyiratokról mond, előkészítik ugyan az utat egy egyetemes európai iratismeret felé, e cél elérésétől — amint a szerző is mondja — még igen messze van a kutatás. Sok a munka tehát még az iratismeret, főleg a részletező és az összehasonlító iratismeret terén M. alapvetése után is, de az is nyugodtan leszögezhető, hogy M. műve alapján »az irattan új építménye mégis világosan tagolva, szilárd alapokon nyugszik«. A részletező kutatás például a szerző által adott szilárd keretekén belül jól kibonthatja a különböző rangfokozatú hatóságok irattermelő működését, haladva az alacsonyabb rangúak, a néphez közelebb állók felé, minthogy a fejlődés folyamán e hivataltípusok alakulnak ki a későbbi időkben s ezek kapnak újabb szerepet az adminisztrációt növelő, központosító, újkori kapitalista állam gépezetében. Ugyancsak kijelöli az utat M. könyve az irattári és levéltári rendszerek alapos és részletes megvizsgálása felé, ahol épp igen nagy változatosság tapasztalható. Az iratismeret nemcsak az iratok formatanát akarja adni, hanem foglalkoznia kell az irat létrejöttének céljával, rendeltetésével, az irat tárgyával is. Főleg e szerepen keresztül válik az iratismeret a jogtudomány, a közigazgatástudomány, de főleg a történettudomány segédtudományává, amikor a forráspk tárgyi megértéséhez, értékeléséhez is segítséget ad. A hatósági, közigazgatási gépezet alapos ismertetésével M. több vonatkozásban erre a kérdésre is kitér, amikor kifejti, milyen célt szolgál bizonyos iratfaj.ta a közigazgatásban, törvényhozásban, igazságszolgáltatásban. Ezeken túl azonban az iratismeretnek itt még több feladata van, mint az iratok rendszerező és alaktani leírása terén. A szerző szilárd irattani építménye kiválóan fogja szolgálni az iratismeret e további kérdéseinek kutatását, és ezzel nagy segítséget ad az újkori forráselmélet és forráskritika elmélyítéséhez, ezzel együtt a modern történettudomány fejlődéséhez is. M. kézikönyvét a magyar levéltárosok és történészek is kiváló segédeszközként tanulmányozhatják. Magyar irattan hiányában nélkülözhetetlen e könyv az általános irattani ismeretek elsajátításánál. A szerző példája és módszere ezenkívül indíttatást adhat az újkori magyar oklevelek és iratok az eddiginél nagyobbfokú tanulmányozásához, egy magyar újkori oklevél-^ és irattan megteremtéséhez. Nagy István