Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Nagy István: Heinrich Otto Meisner: Urkunden- und Aktenlehre der Neuzeit. 2. durchges. Aufl. Leipzig, 1952. / 306–310. o.

Irodalom 309 véltári iratokká váltak. A levéltáraknak az egyes országokban különféle típusai alakultak ki, de az állami, egyházi, rendi, városi levéltári alakulatoknak egy közös ismertetőjelük van, bizonyos területi illetékesség, azonkívül a tárgy és eredet szerepe a szervezet kialakításában. A tárgy és eredet szerepének azonban különleges jelentősége van az egyes levéltárak belső rendjének kialakításában is. A szerző itt foglalkozik a modern levéltárügy két legfontosabb problémájának, a pertinencia, illetve a proveniencia kérdésének vizsgálatával. A levéltárban elhelyezett iratok, irategyüttesek további életét döntően befolyásolta a tárgyi együvétartozás (pertinencia) és a származás (proveniencia) elvének küzdelme, alkalmazása a levéltárak belső rendjének létrehozásában: A XIX. sz. elején a felvilágosodás racionalizmusa a tárgyi rendezés elvét juttatta érvényre, amely az iratokat keletkezésük, származási összefüggésük tekintetbevétele nélkül, előre megállapított tárgyi sémák szerint csoportosította, s ezáltal kívánt a leggyorsabban tájékozódni az anyagban. Csakhamar belátták azonban, úgyszólván az egész világon, az eredeti összefüggéseket szétszaggató, a levéltárt, mint egy hatóság életének szerves produktumát széttörő tárgyi rendezés végtelenül káros voltát, s a modern levéltártudomány diadalra juttatta a proveniencia elvének alkalmazását. A proveniencia elvének három változata alakult ki, mégpedig úgyszólván időrendben egymás után. Az első, amelyet Franciaországban 1841-ben vezettek be, az irattári alapegység (fond) tiszteletbentartását írta elő és ezek öszszekeverését tiltotta meg. Végeredményben azonban ez a rendszer csak az irattári testeknek külső kereteit tartotta meg, azon belül tárgyi rendezést hajtott végre, s ezáltal igen közel jutott a pertinencia elvéhez. A másik változat, amelynek tudományos kifejtését holland levéltárosok adták, ennek ellenlábasa, az irattár sérthetetlenségének elvét hirdeti, amely szerint az iratokat úgy kell a levéltárban megtartani, amint azok az irattárba kerültek, tekintet nélkül a hatóság szervezetére és működésére. A harmadik változat a két véglet kiegyezésére törekszik, elveti az irattár önkényes szétdarabolásának módszerét, de a származási elvet a hatóság szervezetéből és működéséből vezetve le, lehetségesnek tartja a nem a származási összefüggés szerint kialakult, »beteg« irattáraknak a levéltáros általi helyreállítását. Ez a középúton járó elmélet, a szabad proveniencia elve. Az ügyirat életrajza lényegében lezárul a levéltárban, s új életét mint forrásanyag folytatja tovább, amely a történeti kutatás, illetve az iratismeret kutatásának tárgya is. Míg a rendszerező iratismeret az iratok hovatartozására, az eredetkutató pedig fejlődésére vonatkozólag ad útbaigazítást, a harmadik, az elemző iratismeret fejezete, az iratok harmadik fontos kellékét, az iratdarab külső és belső ismertető jeleit tanulmányozza. A külső és belső ismertető jelek megléte, a teljesség, feltétlen tulajdonsága az eredeti iratdarabnak. A szerző először az iratdarab külső ismertető jeleit, a papír terjedelmét, az anyag minőségét, a pecsétet, az írás beosztását elemzi, mégpedig történeti fejlődésükben, és az ezzel kapcsolatos hatósági funkciók ismertetésével együtt. Nagyobb teret szentel a lényegesebb, az irat természetét inkább jellemző belső ismertető jeleknek, s ennek során mintaszerű alapossággal elemzi az iratdarab egyes részeit, az invoeatio verbalis-t, a címzést, a megszólítást, az üdvözlést, a közlést, az elbeszélést, a rendelkezést, szankciót, büntetési formulát, a hitelesítési formulát, a keltezést, aláírást, ellenjegyzést. Végül nagyban emeli a mű értékét az ötödik szakaszban közölt betűrendes terminológiai szójegyzék, amely az iratismeretben használatos szakkifejezések nevét és magyarázatát adja. Ugyancsak figyelmet érdemelnek a könyv végén adott bőséges bibliográfia, továbbá a legtipikusabb iratdarabok-ról közölt fényképmásolatok. A szerző munkájának nagy értéke a mű tartalmának és gondolatmenetének e rövid, a rendkívül tömör előadás csak legfőbb vonásait kiemelő ismertetéséből is kitűnik. Az alapos kutatásokon nyugvó, valóban jól bevált módszerrel megírt mű az újkori iratanyag és ezzel kapcsolatban az újkori közigazgatás- és hatóságtörténet nélkülözhetetlen kézikönyvét adja s méltán tölti be azt az űrt, amit mind ez ideig az újkori levéltári iratok átfogó ismertetésének hiánya jelentett. A levéltártudomány, történettudomány, közigazgatás- és jogtudomány művelői egyaránt nagy haszonnal forgathatják ezt a könyvet, akár tájékozódás, akár további kutatások céljára akarnak maguknak szilárd kiindulópontot biztosítani. Bár a szerző elsősorban a porosz, illetve a német hatósági gyakorlatra építi fel előadását, ebben a gyakorlatban kialakult iratfajtákkal dolgozik, kiterjeszkedve emellett elsősorban a francia, azu-