Levéltári Közlemények, 17. (1939)

Levéltári Közlemények, 17. (1939) - ÉRTEKEZÉSEK - Bánrévy György: A selejtezés általános elvei / 158–171. o.

170 BÁNRÉVY GYÖRGY képpen a kiselejtezett iratok iktatószámait és darabszámát utólag összehasonlítják az íktatókönyv rovataival. Az értékelés általános elvét ki kell terjeszteni a megszűnt íratképzö hatóságok irattáraira is. Ezek között is akadhat olyan, hatóság, amelynek jóformán minden irata levéltárérdemes és viszont olyan is, amelynek iratai közül a selejtezés után alig töredék marad. Igen figyelemreméltónak tartja az előadásnak azt a megjegyzését, hogy mivel a múltba távolodva egyre kevesebb az írásos anyag és egyre emelkedik az irat értéke, egy bizonyos időponton túl nincsen helye a selejtezésnek, — minden darabot meg kell őrizni. Az előadás álláspontját a selejtezés idejéről azzal egészíti ki, hogy a magánjogi elévülési határidőket mindenképpen meg kell tartani és hogy minél később kezdődik a selejtezés, annál biztosabb és könnyebb az iratértékelés. Sinkovics István (orsz. levéltári gyakornok): nem szabad általánosítani az előadásnak azt a megjegyzését, hogy a múlt levéltárnoka ,,csak a saját kora használatára őrizte irtait." Még akkor is, amikor igen szűken húzták meg a levéltár határait, voltak iratok, amelyeknek érezték időálló érvényét, igyekeztek biztosítani fennmaradását a jelenen túl, időtlen-időkig. A romantika nevelte történetszemlélet beáramlása a levéltárba meg egyenesen feladatává tette a levéltárnoknak már a XIX, század elején, mindazoknak az iratoknak a megtartását, amelyeknek ugyan a jelen számára — írja a magyar királyi udvari kamara 1835-ben — értékük nincsen, de amelyek „a régi idők történetét csodálatos módon szemléltetik és az utókor károsodása nélkül nem lehetne megsemmisíteni." Ugyanez a háttere annak az 1836. évi külföldi selejtezési utasításnak, amely kimondja, hogy nem szabad kiselejtezni „azokat az aktákat, amelyeknek történeti és tudományos értéke van a szokásokat, kultúrát, statisztikát és közigazgatást stb. illetőleg." Az előadás által általánosságban körvonalazott selejtezési eljárást a valóságban megtörtént selejtezésekkel összehasonlítva, az egymásmelléállítás azt mutatja, hogy ezek az elvek nagyrészükben a gyakorlatban is megállják a helyüket. Régi gyakorlat igazolja pl., hogy a selejtezést — mégpedig nemcsak a levéltárban, hanem az irattárban is! — csupán a jelen és az elmúlt ügykezelés egész menetét kifogástalanul ismerő levéltári szakemberek végezhetik el megnyugtató módon. Vagy pl, a magyar kamara iratanyagában végzett ú. n, kiküszöbölések során, ahol a selejtezés több hivatali fokozat egybehangzó ítélete után — s ez volna kívánatos! — történt csak meg, a végérvényes döntésig tényleg nem volt szabad kiemelni a selejtes darabokat eredeti összefüggésükből és rendszerükből. Azt ellenben már a múlt század 50-es éveiben észrevették, hogy tartalmi jegyzéket csak akkor érdemes felvenni a kiselejtezésre szánt iratokról, ha nincsen lajstromkönyv, különben elegendő a kiselejtezett daraboknak csak iktatószámait feljegyezni és az ellenőrző hatóság e szám jegyzékeket az íktatókönyvekkel összehasonlítva vizsgálja felül a selejtezést. A múltban is történtek és ma is történnek kezdeményezések a kiselejtezett iratanyagnak, esetleg bizonyos tárgyi vagy formai értékeinek közvetett úton való megmentésére. Az iratokat eredeti összefüggésükben megtartani akaró levéltári felfogás természetesen Idegenkedik ettől a közvetett megoldástól, amelynek elsősorban tudományos és családtörténeti indítékai vannak. Legegyszerűbb, és