Levéltári Közlemények, 17. (1939)

Levéltári Közlemények, 17. (1939) - ÉRTEKEZÉSEK - Bánrévy György: A selejtezés általános elvei / 158–171. o.

A SELEJTEZÉS ÁLTALÁNOS ELVEI 171 legtermészetesebb eljárás, amikor a kiselejtezésre ítélt iratokból múzeumok, gyűjtemények számára pecséteket, vízjegyes régi papírosokat válogatnak ki. Előfordult azonban az is, hogy a kiselejtezett anyagot további megőrzésre idegen levéltárak, könyvtárak vették át, pl. a bécsi belügyminisztérium feleslegessé vált anyagából jelentős részek kerültek a Haus-, Hof- und Staatsarchiv-ba vagy a Hofbibliothek kézirattárába. Vagy pedig a megsemmisítés előtt az esetleges helyi, személyi, családi vagy egyéb jelentőségű adatok ki jegyzése és feldolgozása végett Amerikában kollégiumoknak, egyetemeknek, egyesületeknek, a Német Birodalomban a Sippenamt-oknak engedik át a kiselejtezett írásos anyagot. A selejtezéshez kapcsolódik az iratanyag fényképezésének kérdése is, amelynek ma talán beláthatatlan a jelentősége, de amelynek forradalmi szerepe lesz az iratselejtezésben és a levéltárak helykérdésének megoldásában. Amerikában végzett kísérletek eredményei igazolják, hogy ugyanaz az állag, amelynek elhelyezésére papíranyagban 100 folyóméter állvány volt szükséges, normálfilmre véve és a filmtekercsek őrzésében a legmesszebbmenő óvóintézkedéseket bevezetve, alig 2 méter helyet foglal csak el. Ez a mostani fogalmakra átszámítva, 98%>-os selejtezés és mégis az iratok teljes tartalmának, sőt legtöbb külső, formai sajátosságának megtartását jelenti. A lefényképezett írás élettartama pedig szinte korlátlan, mert időnkint — minden száz évben egyszer! — újabb filmmásolatot lehetne készíteni róla és ilyen módon mindig új és új anyag folytatná a küzdelmet a pusztulás ellen. Az irat-másolásra használt film nehezebben ég, mint a papiros és azáltal, hogy bádogdobozokban őrzik, a tűzveszedelem jelentéktelenné csökken. A megoldás azonban egyelőre még eléggé költséges és nagy akadálya, hogy egészen új levéltár- és iratszemléletet kívánna. Fára József (Pest vm. főlevéltárnoka) szerint a fényképezésben a levéltár a mai selejtezésnél minden szempontból megfelelőbb védekezést találhat az egyre fokozódó irattömeggel szemben. Abból a megfontolásból kiindulva, hogy a levéltár az íratnak nem anyagát, hanem tartalmát akarja átmenteni a jövő számára, tökéletesen megfelelne ennek a célnak, ha az eredeti iratanyag megsemmisítésével a filmtekercsek vennék át a közvetítő szerepet. E megoldást sürgeti különben nemcsak a helynyerés szempontja, hanem az is, hogy a mai közigazgatásban tömegszerűen termelt akták papíranyaga olyan, hogy hosszabb időre nem tudja biztosítani az irat tartalmának fennmaradását. Fontos volna részletekbe menően megállapítani, hogy gyakorlatilag mit jelentene és miként volna lehetséges az iratfényképezés bevezetése a selejtezés helyére, egyúttal pedig tisztázni, hogy vájjon az eredeti iratanyag megsemmisítése nem jelent-e esetleg kegyeletsértést a múlttal szemben. Végül Budó Jusztin (Budapest székesfőváros főlevéltárnoka) azt hangsúlyozta, hogy a selejtezésnek a folyó közigazgatás és a történetírás érdekeit egyaránt figyelembe kell vennie.