Levéltári Közlemények, 17. (1939)
Levéltári Közlemények, 17. (1939) - ÉRTEKEZÉSEK - Szabó István: A levéltár válsága / 7–18. o.
16 SZABÓ ISTVÁN jelének tekinthetjük, hogy a kiválóan képzett és jogvégzettségűeket jelentékeny számban számláló hollandiai levéltárnoki kar tagjai között a közelmúltban érdekes polémia folyt arról, hogy a levéltárnok! pályán a bölcsészeti, közelebbről történeti vagy pedig a jogi tudományok ismeretének nyujtandó-e az elsőbbség, Korunk és a közelmúlt irattestjei a fentieken kívül gépies kezelési munkában, így különösen a kutatók által való használatukban is új és jelentékeny munkatöbbletet rónak a levéltárakra. Elsősorban már a kutató által egyegy tárgyra előadni kívánt íratok bőségével is, de másodsorban nem kevésbbé e modern iratoknak az előkeresést időrablóvá tevő szerkezetével. Könnyű elképzelni például, hogy a kutató, aki az 1890-es évek valamely társadalmi mozgalmára gyűjt adatokat, az iratoknak milyen halmazát kénytelen előkerestetni s a keresés munkájában a kutató oldalán kénytelen részt venni a levéltár is, A mai írattömegben ugyanis az egyes iratokhoz igen szövevényes út vezet. Az iratokat rendszerint az iktató-, mutató és sorkönyvek különböző szériái kísérik, de a kutató rendelkezésére bocsátott mutatókönyvek többnyíre még nem határozzák meg egy-egy ott szereplő ügyirat végleges levéltári helyét és jelzetét. Az iratok évről-évre továbbkapcsolódnak, összefűződnek más rokon ügyek irataival s ezeknek a szálaknak a kibogozását csak az íratok között a segédkönyvek mellett a raktárakban lehet elvégezni. Viszont a hosszadalmas, talán néhány ügyiratszámnál is órákat felemésztő bogozásnak eredménye sokszor igen csekély, a számok útja sokszor arra a végső megállapításra vezet, hogy a kívánt irat nincs a helyén, kíselejteztetett, e körülménynek a kézbevett segédkönyvekbe való bevezetése nélkül, vagy hamis útra jutott, ami a modern regisztratúrák rengetegében nem éppen ritkán fordul elő. E tekintetben ugyan lehetnek más tapasztalatok is, hiszen a regísztratúrák szerkezetei eltérőek, az a tapasztalat azonban, hogy modern ügyiratoknak a kutatók rendelkezésére bocsátása nagy mértékben meggyarapítja a levéltárak gépies munkáját, bizonyára még sokfele igazolható. Mintha ez a fiatal anyag a történetírói érdeklődést még csak a távolabbi jövőben keltené fel s így kutatói használatával szemben korai máris aggodalmakat táplálni — a jelek szerint önáltatásnak mutatkozik. Ez meg is érthető, hiszen az íratok történeti érettsége nem csupán koruktól s így régiségüktől függ, hanem olyan, esetleg egé-
