Levéltári Közlemények, 14. (1936)
Levéltári Közlemények, 14. (1936) - ÉRTEKEZÉSEK - Szabó István: A magyar levéltári irodalom feladatai / 7–22. o.
A MAGYAR LEVÉLTÁRI IRODALOM FELADATAI 15 véltártudomány szintén beleszólni kíván, — egész sorai merülnek fel a változatos problémáknak. A hivataltörténetnek a levéltári irodalom területére való vonásával pedig a közvetlen kapcsolat sokkal tudatosabb és rendszeresebb lesz a történetirodalommal, ami maga már alkalmas arra, hogy a folyóiratok jogos félelmét képező egyhangúságot ne engedje beférkőzni. Fenti summázásunk azonban arról is tanúságot tesz, hogy az eltolódás nem volt eléggé egyenletes. Egyes ágak túlságosan előtérbe nyomultak, mások — és pedig éppen a közös néven sokszor „levéltártechnikai kérdések"-nek nevezettek —- alig jutottak szóhoz. Ügy érezzük, hogy amikor folyóiratunk tizenhárom kötete s a levéltári irodalom határaínak egyre világosabb jelentkezése után a magyar levéltári irodalom — s ami ezzel egyértelmű: a „Levéltári Közlemények" — feladatának és programmjának kérdését felvetjük, mindazokat a következményeket, melyek a levéltári irodalomnak soraink elején vázolt tartalmából s a külföldi irodalom említett iránymutatásaiból adódnak, teljes mértékben le lehet, sőt le is kell vonnunk. Ez az állásfoglalás mindenekelőtt azzal a következményei jár, hogy folyóiratunk feladatait a levéltári irodalom ama keretei között kell megjelölni, melyek a történelmi és levéltári irodalom viszonyának tisztázása után az utóbbi /számára az előbb már vázolt rendszerezésnek megfelelően fennmaradnak. E rendszerezésben három területre osztottuk fel a levéltári irodalom körét s már érintettük, hogy eddig legkevésbbé kiművelt az első terület, a sajátságos levéltári problémák csoportja maradt. A hiány e téren önmagában is jelentékeny, de még érezhetőbbé növekszik, ha figyelembe vesszük, hogy magyar nyelven eddig levéltártani kézikönyv nem jelent meg. Ilyenre megítélésünk szerint egyelőre nem is lehet számítani, mert az országban a hívatásos levéltárnokok száma mindössze 60— 70 s bár egy ilyen szakkönyv bizonyára érdekelné a mellékfoglalkozású levéltárnokokat is, ez még mindig csekélyebb érdeklődési kör ahhoz, hogy a magyar levéltártan jelenlegi kiadási viszonyaink között. íróra, elsősorban pedig kiadóra találhatna. Mindenesetre buzdító és gyakorlatilag is követhető példaként állhat előttünk a kis rokon Észtország, melynek levéltárnoki kara kollektív munkával már közreadta levéltártani kézikönyvét. Addig is azonban, míg ez nálunk elérhető lesz, a kézikönyv valaminő pótlásának hivatásos közhatósági levéltár-
